Noha Bernd Storck „az év mérkőzésének” nevezte a 2018-as oroszországi világbajnokság selejtezőinek első magyar találkozóját, amelyet kedd este háromnegyed kilenctől a házigazda Feröer szigetek csapatával vív a válogatott, több mint valószínű, hogy a meccs színvonala nem múlja felül a magyar–portugál Eb-mérkőzését (3-3), amelyen 55 514 néző ámult a lyoni helyszínen, és sok százmillió a tévékészülék előtt.

 

A mostani ellenfél megszorongatta ugyan a magyar együttest 2014 és 2015 őszén is – „kinn” 1-0, itthon 2-1 honfitársainknak –, sőt ha Schörgenhofer osztrák játékvezető az Üllői úton, 1-1-nél megítéli a tizenegyest a vendégek javára, akkor még nehezebb lett volna a lecke, ám a futball Hamupipőkéjéből fölösleges a labdarúgás főhercegét faragni. A FIFA világranglistáján a százharmincötödik helyen jegyzett Feröer kvalitásaira jellemző, hogy júniusban a Majna-menti Frankfurtban kikapott a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség legújabb tagországa, Koszovó legjobbjaitól (2-0), igaz, márciusban Marbellán felülmúlta legkedvesebb riválisát, az immár negyedszer legyőzött Liechtensteint (3-2).

 

Négy sikert egyetlen más válogatottal szemben sem értek el Feröer futballista fiai, akik Málta nemzeti együttesét háromszor múlták felül, és összesen huszonegy diadalt arattak a több mint sportág történetében. Ezzel együtt a vendéglátók telt házat remélnek kedd estére, bár az sem jelent irdatlan tömeget, hiszen a 18 és fél ezer lakosú Tórshavn szóban forgó sporttelepének hivatalos befogadóképessége 6040. (A feröeri A liga átlag nézőszáma pedig 418.) Nagyképűsködnünk persze nem kell: „lötyögne” a Torsvöllur tribünje a magyar bajnokik többségén.

 

Egyébként is helyes a földön járni. A magyar futball mindent el is követett, ha másért nem, legalább azért, hogy a könnyű álmok dimenziójából visszahozza a „lebegő” embereket a valóságba. A belgák elleni 0-4-et még ellensúlyozta a teljességgel váratlan, ráadásul veretlenül kivívott, tényleg elismerést érdemlő Eb-csoportelsőség, ám a klubcsapatok változatlan nemzetközi pokoljárása – nem a kupákban, csupán csak azok előszezoni felvezetésében –, továbbá az NB I már-már örök mozdulatlansága ismét elveszett illúzióvá redukált minden szép ábrándot. Storckot olyannyira megviselte az európai leszereplés és az úgynevezett első osztály nem és nem módosuló sétatempója, hogy – szóban – nekiment az itthoni edzői karnak, ám paradox módon főként a nálunk alkalmazott külföldi kollégáinak, hiszen a hazai kerettagok túlnyomó részét nem magyar trénerek készítik fel.

 

Ebben a helyzetben a német szakvezetőnek kiváltképp fontos volna a válogatott akár csak minimális sikere is, ami a Feröer szigeteken feltétlenül elvárható. (Andorrán vagy San Marinón kívül hol, ha ott nem?) Jóllehet bizonytalansági tényező, hogy az „öregek” közül Király Gábor és Juhász Roland elköszönt a válogatottól, Gera Zoltán pedig sérülése miatt hiányzik – márpedig ez a három játékos a legjobb öt magyar közé tartozott az Európa-bajnokságon, sőt alighanem Király és Gera volt a két legkiválóbb –, a mostani vendégségből lógó arccal távozni kétségkívül blamázs volna. Azt csak úgy lehetne megmagyarázni, mint a Partizani Tiranát, a Torpedo Zsodzinát vagy a Gabalát.

 

Gabalából egyiket se emlegessük.