Előbb a törökországi Samsunban rendeznek európai selejtezőket, majd májusban Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban lesznek a világselejtezők (aki egyik városban sem jut kvótához, az később még a Boksz Világsorozat vagy a Nemzetközi Amatőr Bokszszövetség versenyein is pótolhatja a beszerzést, bár ott már jóval kisebb eséllyel).

Négy éve, Londonban három magyar ökölvívó szállt ringbe; ha az idén is ugyanennyien kvalifikálnák magukat, azt már sikerként lehetne elkönyvelni. A sportág ugyanis nem mostanában éli virágkorát hazánkban. Legutóbb húsz éve, 1996-ban nyert magyar ökölvívó olim­piai aranyat, és Kovács István atlantai sikere óta éremnek is csak egyszer örülhettünk (Erdei Zsolt 2000-ben bronzot nyert). Noha a világbajnokságokon az atlantai olimpia után is szinte mindig volt magyar dobogós, az utóbbi hat esztendőben – Bacskai Balázs 2010-es Eb-győzelme óta – sem vb-n, sem Eb-n nem hangozhatott fel a magyar himnusz.

Csötönyi Sándor elnök (balról a második) Csóka Nándornak adta át a tavalyi év legjobb magyar ökölvívójának járó díjat Hegedüs Gábor / Népszabadság

Válságban volna hazánkban a sportág? „A profiknál nem túl jó a helyzet, bár erről nem a hazai szövetség tehet – mondja lapunknak egy neve elhallgatását kérő szakértő. – Nincsenek már jó európai istállók, az Universum, Kovács korábbi német klubja is megszűnt, rá­adásul a magyar kereskedelmi csatornák sem építenek már úgy fel senkit, mint azt a népszerű Kokóval tették.”

„Ha azt a krízis jelének tekintjük, hogy Kokóhoz vagy Erdeihez hasonló sikeres profik nincsenek, akkor valóban tapasztalható némi visszaesés, ám ne felejtsük el: hozzájuk hasonló klasszisok negyedszázadonként születnek csak. Kokó előtt huszonnégy évig, Gedó György 1972-es elsősége óta nem volt olimpiai aranyunk – elemzi a helyzetet egy másik forrásunk. – Viszont az utánpótlás valóban gyenge. Az ökölvívás ma nem az a közeg, ahová az ember szívesen beadja sportolni a gyermekét. Tele van a sportág börtönviselt emberekkel, nagyon sokan a mélyszegénységből érkeznek, olyan srácok, akiknek nincs veszítenivalójuk, de ők általában alultápláltak, alacsonyak, nagy munka a fizikai felzárkóztatásuk, és a szövetség nem tud nekik életpályamodellt kínálni. Így gyakori eset, hogy azok, akik tizennégy évesen még nemzetközi viadalokat nyernek, tizenhat-tizenhét évesen elhagyják a sportágat.”

Az utánpótlás kérdése nem csupán a versenyzőknél vet fel problémákat: immár húsz éve a hatvanhét esztendős Csötönyi Sándor szövetségi elnök irányítja a hazai boksz­életet, és nincs méltó utódjelölt a láthatáron. Úgy tudjuk, korábban ő Kovácsot szánta örökösének, ám az utóbbi időben Kokó és Csötönyi között konfliktus támadt. Az elöljáró becsületsértés vádjával be is perelte az olimpiai bajnokot, aki „nemzetközi szélhámosnak” nevezte az elnököt a dr. megjelölés miatt.

A szurkolókat viszont jobban izgatja, hogy Bacskai, Harcsa Zoltán, Csóka Nándor vagy bárki más ott legyen Rióban, és érmet nyerjen a magyar ökölvívósportnak. Akkor keveseket érdekel majd, hány éves is az elnök, és van-e papírja.