Mennyivel jobb lett volna egy spanyol–német döntő.

Habár teljesen mindegy, tudniillik Vicente del Bosque válogatottja a Rest of the World ellen is simán győzne, továbbá akkor is, ha az aktuális rivális harminc emberrel lépne fel ellene, természetszerűleg három kapussal, hat középhátvéddel és nyolc szűrővel, mert mi lenne?, tikitaka, bumm, tikitaka, bumm, aztán mindenki mehetne jól megérdemelten zuhanyozni.

Kvázi ellenpont gyanánt említi az egyik kolléga, hogy azért nem addig van az: a spanyolok, a nagy tilitoli, vargazoli bajnokai a portugálok ellen tompán mozogtak, majdnem kiestek, vagyis hát hatalmas mákkal jutottak a döntőbe, miközben a németek meg éppen az olaszokkal szembeni elődöntőn mutattak kontraformát, az itáliaiak pedig értelemszerűen akkor fodballoztak a legjobban, következésképpen ha a németek is (nagyon) véletlenül továbbmennek, akkor a fináléban biztosan nem húzogatnak olyan rosszul, így igazából a spanyol–német döntő...

Itt diszkréten jeleztem, hogy állj, egyrészt azért, mert a testkultúra legpompásabb játékában sincs ha, másrészt azért, mert az a csapat, amely – önmagához mérten – viszonylag rosszul teljesít, s egy vesztésre álló tizenegyespárbajt fordít vissza, méghozzá nem egy szimpla tizivel, hanem alányesős panenkás cuccal (Sergio Ramos, azóta zseni vagy), az kétséget kizáróan felülmúlhatatlan. A legjobb. A klasszikus futballtudás csak az egyik –persze: megkerülhetetlen – körülmény, amely ezt a társaságot a kontinens trónján tartja; a megtörhetetlenség, a pszichikai kizökkenthetetlenség, a kiélezett szituációkban megnyilvánuló higgadt alapállás: na, az legalább ilyen fontos, sőt.

Aztán a végére összeomló olaszok ellen lehet flikkflakkozni megint.

Egyebekben meg az van, hogy úgy egy hete azt bátorkodtam írni ugyanitt, mintegy őszinte magyar sajtómunkásként cikkszerűleg: "Kontraszt ez, a legdurvábbik fajtából, tudniillik amennyire respektálom, annyira ki nem állhatom", mármint a sokszor a pálya középső harmadára korlátozódó, (nyílt) előrefutballba ritkán torkolló tikitakát – hát, ezzel kellene most kezdeni valamit.

De nincs mit.

Spanyolország válogatottjának előnyeit, űrfutballszerű játékát már a citált írásfélében is becsületesen, a klaviatúrát izzadt felsőtesttel püfölve vázoltam, hogy aztán – a pozitív-negatív reakciókat látva-hallva – azon kezdjek tűnődni: vajon miért osztódik ketté a kérdést szakmai-ideológiai síkra terelő világsajtó is?

Mármost lassan fogalmam sincs.

Mindazonáltal részemről a hosszan tartó, viharos taps.

Az Eb-tizenegy: Casillas - Gebre Selassie, Sergio Ramos, Hummels, Jordi Alba - Dzagojev, Xavi, Joao Mutinho, Pirlo, Iniesta - Fernando Torres. Kapitány: Vicente del Bosque. A legjobb játékvezető: csak azért is Kassai Viktor, aki simán levezényelte volna a döntőt.