Murányi: Miért nem szeretem a spanyol válogatottat?
Igazán nem szeretném itten feszíteni a húrt, illetőleg éljenek a spanyolok, nem utolsósorban hajrá, tikitaka, de ennek a kvázi barcelonásított ibériai labdarúgó-válogatottnak a mérkőzéseit magam egyre kevésbé élvezem.
Igazság szerint most azt kellett volna írnom, hogy semennyire sem, ám már így is látom az első bekezdés kapcsán nekilendülő verbális utászszekercéket, amelyeket akár kommentek, akár szimpla szóbeli közlések formájában kicsit belém vágnak. Én meg majd megérdemlem, nyilván, ellenben akkor is: ezt a futballjátékot – jaj, most mégis leírom? – halálosan unom.
Miközben természetesen a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel adózom az elődöntőbe jutott Spanyolország teljesítménye előtt.
S nem csupán azért, mert a spanyol futball Garami Jóska bácsija által szakvezetett együttes a regnáló világ- és Európa-bajnok, hanem azért is, mert tessék csak ilyen gyorsan és pompásan birtokolni a labdát, aztán, sutty, tizenhatos környéki ritmusváltással beindulni és szükség esetén gólt szerezni. Vagy tessék csak ilyen feszesen, mintegy levegőelszívó módon védekezni, metróajtó módjára össze- és visszazárni, s védőileg is maximálisan technikásnak mutatkozni. Nem utolsósorban tessék csak világversenyről világversenyre így, svájcikaróra-pontossággal működni, még egy hasonlóan zseniális mozgatót, mint Iniestát találni és Kolumbusz K. is a spanyol királyi pár segítségével fedezte fel Amerikát satöbbi. Ez így, ahogyan van, százszázalékú, mindent felülmúló, oltári, azonban – és alighanem most vessek igazán magamra! – elveszi tőlem a futballsport igazi élvezetének élményét.
Kontraszt ez, a legdurvábbik fajtából: amennyire respektálom, annyira ki nem állhatom.
Itt volt ez a szombati meccs is; egyénileg, ugye, rendben vannak ezek a francia fiatalemberek – Benzema, Ribery, akárki –, akiktől legalább azt várta volna az ember, hogy valamiféle ellenvetéssel élnek a nagy vetélytárs elleni negyeddöntőben. Ehhez képest már-már burleszkfilmszerű jelenetekben oldódott föl a fölöttébb egysíkú meccs, például akkor, amikor az első gólt megelőző beadás során Debuchy hátvéd füvön csúszó Superman módjára, két kezét előretolva igyekezett meggátolni Jordi Alba kollégát abban, hogy középre juttassa a labdát. (Ahol jött az „egyébként” színfehér mezes Xabi Alonso: szép volt, százados!)
Időnként ott ültem a donyecki lelátón, s fütyültem erősen, valamint hullámoztam, hogy jól elfoglaljam magam a sportszerű keretek között zajló, kötelezően végignézendő rendezvény ideje alatt. (Azt már nem írom ide, hogy ásítottam is.)
S azon tűnődtem, fordítva vagyok-e bekötve, lévén, hogy ilyen finom kispályás futballnak elvileg folyamatosan tapsolnom kellene (na, hol a labda, kedves nagyipari csigafogyasztók?), erre nem tapsolok. S azon is tűnődtem, miért nem fog meg a nagyrészt klasszikus csatár nélküli, kétségkívül tökéletes tilitoli, pontosabban hát: miért szeretem jobban, ha már a válogatottat illetően afféle kisbarca-stílusjegyekről beszélünk, a Barcelonát megelőző Real Madridot, amely kevesebb bűvésztrükkel („itt a labda, hol a labda?”), viszont klasszikus stílusú, azaz háromhúzásos és szélvész gyors előrejátékkal ostromolja az ellent; s pláne, miért szeretem jobban „ennél” az ugyancsak őszintén előrefutballozó német csapatot?
Hm. Ezért.
