Állunk a tévé előtt, mert amikor magyar csapatot aláznak, nem bírunk ülve maradni; magyar futballcsapatok nemzetközi kupameccseit már emberemlékezet óta az ajtóból nézzük ugrásra készen, hogy a kellő pillanatban kiszaladhassunk szégyenünkben a világból, ám ez itt most vízilabda. Montenegró alázza Magyarország válogatottját a világbajnokság ötödik helyéért játszott mérkőzésen.

Nyilván meg lehet ezt is magyarázni, mint a nők kilencedik helyét, ám nem fogjuk most számon kérni a kudarcot sem a férfi-, sem a női csapaton. Még csak arra sem hivatkozunk, hogy annak idején mi még Gyarmatiéktól tanultuk meg élvezni ezt a játékot, midőn még délutántól éjfélig folytak az OB I-es meccsek tömött lelátók előtt a Szigeten, s ezeken felvonult a teljes magyar élvonal, ami a világélvonal kétharmadának felelt meg; az idei vb All Star-csapatába egyetlen magyar pólós sem fért be.

Nem nagyon merjük bevallani magunknak se, de ez a csapat jellegtelen és szürke, semmivel sem izgalmasabb, mint a bennünket már utolérő görögök vagy ausztrálok. Ez még nem volna baj, ám közben kiderült, s attól tartani, véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy a póló ebben a mai formában élvezhetetlen sportág, most már vízilabdát nézni is súlyos frusztrációt okoz.

Fáj, fáj, fáj... Kovács Anikó / MTI

Magyarországon azonban hazafias kötelesség szeretni, mert hátha a fiúk megint nyernek egy olimpiát, és akkor az jó nekünk. Ám közben kétszázan lézengenek a bajnokikon, a magyar kupacsapatokat már évek óta végigalázzák Rijekától Barcelonáig, a válogatott vereségei, Világ Liga hatodik helye már senkiből nem vált ki itthon érzelmeket, ennek ellenére totemként kell tisztelni a fiúkat, a pólót pedig látványsportnak tekinteni. Holott éppen látvány nincs benne. Nem látni, mi történik a vízben, nem tudni, miért ítél kontrát a bíró, s miért épp a centert állítja ki, plusz a közvetítés.

Szegény Mezei Dániel, aki egyébként minden mondatában háromszor mondja ki, hogy „a magyar férfi vízilabda-válogatott”, nehogy a néző a brazil női csapatot higgye a vízben, tiszteletre méltó szívóssággal fedezi fel a tíz-tizenöt góllal megnyert csoportmeccseken, hogy no lám, a magyar vízilabda változatlanul milyen virtuozitásokra képes. Ezt aztán a stúdió szakértői is hangsúlyozzák, majd a montenegróiak elleni megalázás után felszólítják a nézőket, hogy a leégés után is tessék szeretni a csapatot.

Miért? Benedek kapitány szerint azért kaptunk ki, mert nem voltunk ott fejben a vízben, amivel nem azt állítjuk, hogy ez már tiszta magyarfoci. Mert amíg Kondás Elemér debreceni edző valószínűleg az élete végéig nem fogja megérteni, hogy mi bajuk a szurkolóknak azzal, ha sorra alázzák meg a csapatát külföldön meg itthon is, Benedek kapitány arcáról legalább lerí: tisztában van a realitásokkal. A mi dolgunk pedig nyilván az, hogy előbb megszokjuk, majd megszeressük ezeket a hatodik helyeket.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa