Megyesi Gusztáv: Kontrafault
Mondja meg valaki, mi jó van egy Szerbia–Montenegró vagy akár egy horvát–olasz döntő nézésében, a helyosztókról meg a női meccsekről nem is szólva. Nézett már ebben az országban valaki is magyarokon kívüli mérkőzést, s ha nézte, tudta élvezni? Ez egy rossz sportág. Az egyetlen olyan játék, amelyben a néző teljesen ki van szolgáltatva a bíró kénye-kedvének, nem látja, hogy mi, miért történik; hogyan is azonosulhatna vele. Harminc éves koromig hétről hétre jártam ki szezonban a Szigetre, volt, hogy négy bajnoki mérkőzést is végignéztem késő estig, ám már akkor is leginkább a belterjesség fogott meg, hogy ha csak nézőként is, de tagja vagyok egy közösségnek, amelyik hülyére veri a világot, hiszen, hogy mi történik a víz alatt, ahol minden eldől, már akkor se láttam.
Nem az baj, hogy a lányok az elődöntőben nem tudtak egyenlíteni a spanyolok ellen, hanem, hogy hogyan nem. Jöttünk fel, épp támadtunk, amikor a bíró kontrát fújt. Kész, vége, elment a meccs. Kérdezte a gyerek mind a tizenegy évével, hogy miért fújt a bíró, mi volt az a kontrafault. Röplabdában meg tudom mutatni neki a visszajátszásban, hogy látod, tapadt a labda, kosárban a könyöklést, kéziben a vonalon belüli védekezést, fociban a sunyi és alattomos kétlábas becsúszást; rendben van, ezekben a sportágakban is úgy dönt a bíró, ahogyan akar, de a kontrafault már az irracionalitáson is túl van. A néző, és ma már döntő többségben csak tévénézők vannak, semmit se lát a kontrából, úgy örül vagy őrjöng a dühtől, hogy nem tudja, jogos vagy nem jogos az érzelmi kitörése, ráadásul a bírót még csak meg se lehet fogni, hiszen egyszerre hat pár adjusztálja egymást a víz alatt, s mindegyik faultol, bármelyiket lefújhatná; nem, a pólóbíró nem nyúl bele a meccsbe, már eleve ő a meccs.
Vénségem közeledtével be kell látnom: a vízilabdát vagy ötven éven át kizárólag azért néztem, mert mi nyertünk benne. Nemzeti örökségként kaptam, mint az öttusát, ami a fél életemen át szintén nézhetetlen volt, matematikus ismerős nélkül nem is tudta az ember, hogy ki győzött, viszont Hegedűs, Nagy Imre, Németh, Balczó, Török, Móna neve és eredményei köteleztek. Az ember kizárólag Komjádi Béla, Rajki, Lemhényi, Gyarmati és a többiek emléke és öröksége miatt nézte a pólót, ezt a tömény hazugságot, és büszke volt, mert nevezettek és a mai utódok ezt a szemfényvesztést és kiszolgáltatottságot tudták legyőzni; magyar embernek már ab ovo szeretnie kell a vízilabdát, soha ki nem mondhatja, hogy nézhetetlen a folyamatos bírói sípszóival, a gépies emberelőnyeivel. Ma már dupla trappot, távúszást, vívást közvetítenek izgalmasan, élvezhetően, egy egész ország tanulta meg fél nap alatt a cselgáncsot meg a mögé kerülést meg a cundert, a kontrafaulttal azonban nem bír.
Ezt a sportágat a mai állapotában el kell csapni.
Évek óta mondják a szakmabeliek, hogy ha nem találnak ki valamit, a pólónak vége lesz. „A vezetők csak azzal foglalkoznak, hogy a pólóból a legtöbb pénzt kivegyék. Olyan ez, mint a magyar foci: annyian élnek jól belőle, hogy senkinek sem érdeke a változás. Ha jobb lenne a bajnokság, jobb edzők, jobb sportorvosok, jobb sportvezetők érkeznének, és akkor a mostaniaknak menniük kellene. A vízilabda több mint százéves történetében egy értelmes ember sem került oda a vezetésbe... Mivel a legfőbb vezetésben csak volt játékvezetők ülnek, az a céljuk, hogy minél bonyolultabbak legyenek a szabályok. Olyan ez, mint egy diktatúra, minél bonyolultabbak a jogszabályok, a rendőri államra, a hatalomra annál nagyobb szükség van. Ezzel káoszt teremtenek.”
Vigyázat, ezt nem én mondtam, pláne nem politikai felhanggal, hanem éppen két évvel ezelőtt Faragó Tamás, akinél én nagyobb pólóst még soha medencében nem láttam, aki a létező összes kontrafaultra fütyült, és edzőként, kapitányként is megjárta a csúcsot; azóta se figyel rá senki.
