Megyesi Gusztáv: Hontalanul
Csak most jöttem rá, egyáltalán nem biztos, hogy én a spanyoloknak drukkolok. Már az utolsó csoportmeccsükön is azon kaptam magam, hogy a horvát védelemért szorítok, húzzák ki valahogy, aztán elől csak-csak rúgnak egy gólt.
Jó, lehet erre azt mondani, hogy az ember mindig a kicsikkel van, Pető Péter kolléga ki is próbálta, milyen az írekért szorítani a spanyolok ellen, de nem lehet, egyszerűen kivitelezhetetlen, mert a spanyolok annyira futballt játszanak, hogy az mindent felülír, kéretlenül is beköltöznek vele az ember szívébe. De a spanyolok a horvátok ellen bűnrosszak voltak, tompák, fantáziátlanok; kiábrándulva el is hagytam őket.
Kinek drukkolsz? Mindig a gyengébbnek. Régen mindig ez volt a válasz, hacsak nem volt kitüntetett csapata az embernek. Ez a péntek esti német-görög előtt sem volt másképp, mert a görögök kiverték ugyan az oroszokat az állhatatosságukkal, ám már akkor is látni lehetett, hogy a továbbjutásuk nagyon erőn felüli és szerencsefüggő tett volt, ezzel szemben a németek az elejétől fogva topon vannak, ezen az Eb-n még pontot se veszítettek, hajrá tehát Görögország, mindent bele.
Hanem alig megy el három perc a meccsből, amikor azon kapom magam, hogy fölugrom a székből, tudniillik akkora futball a németek első három támadása, amit csak spanyoloktól látni; csupán két tíz centis les és egy rosszul tekert labda menti meg a görögöket a góltól.
És azután is: a németek játszanak, a védőfal előtt gurigáznak, hanyag eleganciával tologatnak oldalra, vissza, hátra kicsit, megint oldalra, keresik a rést; német csapattól ennyire spanyol focit még soha nem láttam, főleg nem null-nullnál. Ennek a tornának futball Eb a neve, ennek megfelelően reagálok, a németek játsszák a futballt, tehát melléjük állok, hiába kicsi a görög, hiába mondja a riporter, hogy válság van náluk, s az esetleges siker most sokat segítene nekik; itt a játék a tét, kizárólag az ad mindennek értelmet, hajrá tehát Németország, mindent bele.
Unom már a kicsiket. Talán mert még náluk is kisebbek vagyunk; emberöltő óta nem voltunk kint tornán annak az összes következményével. Például, hogy kétévenként bolyong hontalanul az ember az ilyen tornákon, persze csak virtuálisan, nem értve, mivel érdemelte ki a sorstól, hogy elvették tőle a csapatát, s hogy neki már csak az irigykedés maradt. Ide-oda ugrál a válogatottak között, és meccsenként váltogatja a kedvenceit, s úgy fogja föl a szép focit, mint koldus az adományt: akiben csak apró jelét látja annak, hogy játszani akarja ezt a játékot, tiszta szívéből szurkol neki, s nem győz hálálkodni.
Világfutball van immáron az ő szívében is, s ezt a világfutballt egyébként azon is látni, hogy mindegyik csapat ugyanúgy melegít be, ugyanúgy áll himnusz alatt, miként hasonlók a gesztusok, a becsúszások, a gólörömök, a meccs utáni nyilatkozatok is, eltűntek a régiók közötti differenciák. Ami különbség akad, az mind a játékosok egyéniségéből fakad, nem pedig nációbeli; a pályán szemben álló játékosok sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint országukhoz.
A világfutball önmagában lelte meg identitását, a többi pedig nem számít.
