Az olimpiában az a jó, hogy a magyar nézőben is növeli az egészséges versenyszellemet. Itt van mindjárt Berki Krisztián esete. Miután a magyar küldöttség leginkább aranyesélyes versenyzője elrontotta a tornaselejtezők lólengés-gyakorlatát, s félő volt, hogy Cseh László után ő se jut be a döntőbe, nagyjából délután öt óra és éjfél között az ember mást se csinált, mint azért izgult, hogy a Berki után lóra szálló versenyzők nehogy jobb gyakorlatot mutassanak be, sőt ha lehet, mindjárt roskadjon is össze alattuk a szer, rángassa görcs a lábukat, leugrásnál kifordult végtagokkal essenek hanyatt, s ami még egyáltalán előfordulhat ebben a műfajban.

Nem volt nagy kunszt, addigra már épp elég rutint szerzett a néző az úszók jóvoltából. Mint tudjuk, az úszás az egyik leghálásabb sportág az ellenszurkolás legmagasabb szintű művelésére, bár nem annyira jó, mint például a súlyemelés, ahol a túláradó boldogság és a nemzeti identitástudat végső elmélyülésének legfőbb forrása, ha az ellenfél már a súly kilökése közben összefossa magát, és heten viszik le a dobogóról.

Minthogy súlyemelőnk egyetlen egy szerepel az olimpián, ám ő is leginkább a tökéletes és harmonikus vizeletminta-szolgáltatásban a legjobb, az atlétikai versenyek pedig még nem kezdődtek el, hogy nagyjából két tucat külföldi kalapácsvető szektoron kívüli dobásáért szorítsunk, meg kell elégednünk az úszóselejtezőkkel.

Mint tudvalevő, ezeken a továbbjutás az időeredmények alapján dől el, s még az is előfordulhat, hogy az első hat futamból senki nem jut tovább, míg a hetedikből mindenki. Ezt a végtelenül egyszerű tényt minden úszósport-rajongó tudja, sőt olimpia idején el is magyarázza a tudatlan és a sport iránt kizárólag a játékok alatt érdeklődő embertársainak, kivéve a magyar állami televízió kiküldött riporterét, aki megőrizte magának ezt a titkot. Sőt amikor Cseh László a legreménytelibb számának selejtezőjében, négyszáz vegyesen éppen csak lemaradt futamában Phelps mögött, akkorákat lelkendezett, mintha a magyar fiú a döntőt nyerte volna meg, az óra abszolúte nem zavarta. Holott az egészen gyenge időt mutatott, ellentétben az utolsó futammal, amikor Cseh Lászlót sorra előzték meg. Ám minthogy az előzés nem a fizikai térben történt, hanem az idő dimenziójában, a tér-idő intervallumnak ez a bonyolult összefüggése megoldhatatlan feladat elé állította a magyar riportert, aki tán még most sem érti Cseh kiesését.

Túltéve magunkat mindezen, igen nagy esély van arra, hogy a továbbiakban az ellenfelek elleni drukkolást a tökélyre fejlesszük; szerencsére ehhez megvan a megfelelő hátország. Most nem arra az ideológiai alapvetésre gondolunk, hogy ha lehet, dögöljön meg a szomszéd tehene is, ti. ez hülyeség, mert lehetőleg már meg se szülessen. Hanem, hogy szombat este nem bírván magunkkal, eléggé felelőtlenül átkapcsoltunk néhány pillanatra az Üllői úti bajnoki labdarúgó mérkőzésre, ahol nagyjából a 70. perc körül tartottak az események, a közönség pedig azt skandálta igaz szenvedéllyel és mély beleéléssel, hogy „Mocskos Újpest”. A Fradi-Kecskeméten. Ami egyébként megfelel a tradícióknak, amennyiben igazi Fradi-drukker Fradi-meccsen már emberemlékezet óta az Újpest ellen szurkol, miként előtte egy nappal Diósgyőrben az Újpest-tábor is Fradi-ellenes dalokat énekelt önfeledten.

Fájó azonban, hogy olimpián az ellendrukkolás időnként nehézségekbe ütközik. Az országúti kerékpáros mezőnyversenyen, például, nem kevesebb, mint 144 versenyző bukásáért, árokba fordulásáért, sorozatos defektjéért kellett szurkolni, ami azért igénybe veszi a szervezetet. Ennek ellenére volt rá esély, mert még kóbor kutya is beszaladt a pályára; igaz, nem harapott meg az ellenfelek közül senkit, pedig az ritka, mondhatni kegyelmi pillanata lett volna a magyar kerékpár-sportnak. Így azonban elmaradt a magyar siker, sőt egyetlen indulónk annyira lemaradt a mezőnytől, hogy be se engedték kerekezni a célba. Nyilván el volt foglalva a biciklijével, s nem figyelte a részidőket.