Pontosabban: a pótselejtezőn. Amelyet azért kellett lejátszani a franciaországi városban - ahol Szepesi György S. O. S.-jelzésként kiáltotta a mikrofonba: „Jönnek a csehszlovákok!" -, mert a hagyományos kvalifikációs szakaszban azonos pontszám esetén sem a gólkülönbség, sem az egymás elleni eredmény nem döntött.

A 16 gólt szerző és 7-et kapó magyar csapat mindkét tekintetben felülmúlta a csehszlovák együttest (12-6); Budapesten 2-0-ra győzött ellene, míg Prágában 3-3-at ért el úgy, hogy sokkal inkább elvesztette, mint szerezte a pontot. De még Marseille-re is maradt előnye, hiszen azzal futhatott ki a Velodrome játékterére: ha döntetlen az eredmény, akkor is kijut a világbajnokságra.
Négy-egyes vereség lett belőle...

Hogy ez milyen döbbenetet váltott ki minálunk, az szinte már elképzelhetetlen. A pótselejtezőt szerdán játszották, és négy nappal később rendezték az NB I utolsó fordulóját. A nézőszámok: Diósgyőr-Pécs 3000, Tatabánya-Szombathely 3000, Salgótarján-Vasas 2000, Honvéd-FTC (Népstadion) 1000, Újpest-Csepel 600, Győr-Egyetértés 600, Komló-Eger 600, MTK-Dunaújváros 300. Ezek az adatok akkoriban - a vasárnapi hóesés dacára is - értelmezhetetlenek lettek volna, ha nincs a záróra előtti, felfoghatatlan csapás.

Magyarországot sokkolta a kimenetel, de nemcsak hazánkban keltett meglepetést az eredmény. A meccset jó néhány európai országban közvetítették, és Rudi Michel, az ARD (akkor nyugat-) német televízió riportere azzal ült fel a hidegben a lelátóra: „A szünetben, amikor már három góllal vezetnek a magyarok, bemegyek, és lehajtok öt-hat konyakot." Utóbb nem kellett attól tartani, hogy a második félidőt alkoholmámorban kommentálja...

Igaz, még itthon sem mindenki várta a diadal lázában a mérkőzést. Feleki László azt írta két héttel a meccs előtt a Képes Sportban: „Korszerűtlen a magyar labdarúgás edzésrendszere. A játékosok nincsenek kellőképpen átdolgozva, nem elég erősek, nem elég állóképesek. Nem bírják végigküzdeni a kilencven percet. Általában lassú, körülményes a játékuk, sok az oldalpassz, a forgolódás. A közelharcokban, az összecsapásokban rendszerint alulmaradnak. Fejjátékuk egyenesen siralmas."

A tekintélyes szerző, ha élne, mit írna napjainkban? Mert iménti sorainak megjelenését alig egy évvel megelőzően négy magyar futballista - Albert Flórián, Farkas János, Novák Dezső, Szűcs Lajos - szerepelt a Brazília-Világválogatott gálán (2-1) a riói Maracanában... S a „lassú, körülményes" labdarúgók közül Bene Ferenc huszonhét, Puskás Lajos huszonöt, Farkas huszonegy gólt ért el az 1969-es bajnokságban, és akkor még nem létezett külön nemzetközi meg úgynevezett magyar szint. Albert súlyos koppenhágai sérülése, Szűcs eltiltása miatt nem utazhatott Marseille-be, mint ahogyan a szintén sérült Páncsics és Dunai II sem tarthatott a csapattal. De ott volt Mészöly, karmesternek Göröcs - cseredirigensnek meg Kocsis Lajos -, elöl pedig a Fazekas, Bene, Farkas, Zámbó kvartett...

A vége mégis keserves négyes.

Amiben meghatározó szerep jutott a sportirányításnak. A vezetésben nem tolongott annyi klasszis, mint a válogatottban, ennek „köszönhető", hogy 1967 késő őszén Illovszky Rudolf szövetségi kapitány lemondott, s a helyére hazavezényelték a hét esztendeig az NDK-ban edzősködő - ráadásul a visszarendelése ellen tiltakozó - Sós Károlyt. (Figyelem: '67-ben a magyar válogatott második volt a France Football év végi európai ranglistáján.) Sóssal aztán olyasmik fordultak elő, hogy a tréner „Sinkovicsnak" hívta Vinkovics gyúrót; a Grasshoppers elleni zürichi edzőmeccs előtt (mihez tarrtás végett: 9-2 ide) tizenkét magyar „játékost" helyezett a mágneses táblára; a világ- és Európa-válogatott Mészölyt a szünetben lecserélte Prágában, majd - Göröcs közbenjárására - a tus alól küldte újra a pályára, hogy aztán 3-1-es vezetésnél megint lehívja. (Akkor már Göröcs sem tudott mit tenni, és a csehszlovákok egyenlítettek.)

Marseille-ben pedig szinte védhetetlen helyzetbe hozta az együttest a vezérkar: a csapat későn indult el a stadionba, s a busz a rendőri felvezetés ellenére is elakadt az esti csúcsforgalomban. A játékosok majdhogynem a társasgépkocsiban öltöztek át, aztán úgy sorakoztak fel a Himnuszhoz, hogy melegíteni egyáltalán nem tudtak.
Így azért már érthetőbb, hogy „Szentmihályit idegösszeomlás fenyegette, a másik kapust, Viktort csak a meghűlés". Majd a súlyos vereség nyomán az elkeseredett Mészöly kijelentette: „A mi időnk lejárt." A középhátvéd a jövőbe látott, mert őt és Farkast 1971-ben - harminc, illetve huszonkilenc évesen! - visszavonultatták, és csak azért játszottak még 1972 tavaszán is, mert a Vasas szokásos dél-amerikai meghívását a szervezők visszamondták volna, ha Farkas és Mészöly nem szerepel...

Marseille-nek csütörtökön negyven esztendeje. Azon az estén sokan azt hitték: lejjebb már nem süllyedhet a magyar futball, de a hajdani mélység csomolungmai magasság a közelmúlthoz és a jelenhez képest. A fordulópont idején egy mérkőzés és egy vb veszett el; azóta a hazai labdarúgás.

Egy korosztály búsong, ha visszatekint, majd még keserűbbben gondol utána: hol vagy, kamaszkorom legrútabb tele?

Csehszlovákia-Magyarország 4-1 (1-0)
Marseille, 10 000 néző. Jv.: Machin (francia).
Csehszlovákia: Viktor (Vencel, 90.) - Pivarnik, Migas, Horvath, Hagara - Kuna (Pollak, 49.), Kvasnak - F. Vesely, Petras, Adamec, Jokl.
Magyarország: Szentmihályi - Kelemen, Mészöly, Noskó, Ihász - Halmosi, Göröcs (Kocsis L., 81.) - Fazekas, Bene, Farkas (Puskás L., 81.), Zámbó.
Gól: Kvasnak (44., 11-esből), Vesely (59.), Adamec (65.), Jokl (81.), Kocsis (90., 11-esből).