Már megint a szerbek győztek...
Igaz, a szerbek szereztek vezetést, de a folytatásban elsősorban Madaras és a kapuban bravúrt bravúrra halmozó Nagy Viktor vezérletével tündökölt Kemény Dénes együttese. A tartalom mellett a formára is ügyeltek a játékosok, és a szemlélő nehezen tudta eldönteni, hogy a magyar gólok után a differencia folyamatos gyarapodása, vagy a kivitelezés miatt csapkodja-e örömében a térdét.
Szárnyaló fantázia kellett ahhoz, hogy az emberben felvetődjön a gondolat: fordulhat még a kocka. A „félidőben” három, nem sokkal később pedig már négy góllal is vezetett a háromszoros olimpiai bajnok társaság (10:6), s amikor Kiss Gergely már-már megalázó szemtelenséggel ejtett a szerb a kapuba, minek nyomán 11:7-re módosult az állás, az ember keresztbe vetette a lábát, és csak élvezte, élvezte az örömpólót.
Korai volt az öröm. Bár a negyedik negyed előtt 12:9-et mutatott a nagytábla, a befejezőnek hitt periódus lidércesre sikeredett. Blokk, kapufa, eladott labda: ami addig bejött, az most elment. A másik oldalon meg éppen fordítva történt.
Tolsztoj után a szerbek is megírták a maguk Feltámadását, és – noha 13:13-nál a magyar csapat vezethette az utolsó támadást –, kétszer háromperces hosszabbítás következett, rossz előérzettel...
A sejtésből aztán bizonyosság lett: a repetában Varga Dániel góljával szemben a rivális kettőt vágott (14:15). A medenceparti csalódottságot nem lehet leírni, mert leírhatatlan volt. Egy évvel London előtt persze vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a forgatókönyv gyanúsan hasonló a Peking előttihez, csakhát muszáj rögzíteni: ha akadnak is, akik „ötkarikás” szemüvegben megkísérlik bagatelizálni a Sanghajban történteket, attól még világbajnokság zajlik a kínai metropoliszban.
A magyar férfi vízilabda-válogatott szombaton a harmadik helyért száll vízbe. Ellenfele a horvát–olasz párharc vesztese lesz.
