Se sírás, se lazsálás; ráadásul ki van függesztve a Tízparancsolat.

Jó, nem „az”, hanem a hasonló elnevezésű, a melegedőben lógó lokális szabályzat, amely egyértelművé teszi, mit nem szabad a szülőnek. Például: „1. Beavatkozni az edző tevékenységébe edzésen és mérkőzésen.” Vagy: „2. Kierőszakolni fi a beállítását a csapatba.” Tényleg nem utolsósorban: „8. Vinni a gyerek bármelyik felszerelését.” Lelki szemeink előtt meg is jelenik, amint Ocskay Gábor szakosztály-igazgató a térdére fektetve náspángol egy fatert („Hát nem érted, hogy bírót leütni szigorúan tilos?!”), de a direktor természetesen nem ilyen ember, a kifüggesztett házirend meg – aki volt már gyermeksporteseményen, az tudja, miről beszélünk –legalábbis indokolhatónak tetszik. És eredménye is van; abban a másfél órában, amelynek során Ocskay – Tóth István volános potentáttal egyetemben –elmeséli a frankót a támogatásosdiról meg a lokálpatriotizmusba oltott szerepvállalásról, azon morfondírozunk: leszakad-e a VIP-terem falra illesztett szekrénysora a sok kupától. Mert el ne felejtsük már: a magyar hoki egyetlen topbázisán vagyunk, amely ha véletlenül bedőlne, az egész sportágat rántanámagával. De ez csak afféle sötét vízió, pláne hogy a jelen tényleg a mosolyról szól; például azon a poszteren, amelyen az összes lurkó meg A csoportot is megjárt klasszis néz a jégről a kamerába.

– Jó kis montázs ez, Gábor!

– Nem az: nagy munka volt, de sikerült mindenkit összeterelni a fotózásra.

Szép kép; így is, úgy is. Ellenben megyünk tovább Halm Rollandhoz, aki pedig az 1999-es kosárlabda Eb-selejtező utolsó pillanatában nem átallott triplát dobni a nagy oroszoknak, hogy azzal a mutatvánnyal a magyar válogatott szépen kijusson a kontinenstornára. Azóta se Halm, se Eb... De leg alalább föltehetjük a kosárdirektornak azt a komoly szellemről árulkodó kérdést, hogy tudniillik mi a könnyebb: hárompontost bevágni kiélezett szituációban, vagymost felszínen tartani a helyi sikercsapatot? Halm nem ötöl-hatol:

– Ezúttal nehezebb helyzetben vagyok. Egyébként azt, hogy mennyire nehéz bejutni egy polgármesterhez, itt nem tudnánk szemléltetni: Cser-Palkovics András – értesülve kis csoportunk érkeztéről – ötven percen belül fogad bennünket. Föl is vetjük, hogy ez ám a tyűha, mire a reakció: – Sportra bármikor...

Előzőleg reprezentatívnak kevéssé mondható felmérésbe bocsátkoztunk. A húszas éveinek elején járó Márk sebtében közli csapatsportágügyi preferenciáit: „A foci, az megy, és a jégkorong, az még megy.” A cirka tízessel több István is inkább a futballra tesz, hozzátéve: „Azért itt jó a kosár és a kézi is.” Helga, a szőkés tanuló kedvesen elhajt bennünket, minthogy nem sportfan, János, az egyetemista meg koleszos, így a hét végén inkább hazautazik. Ellenben jő az önmagát Bélaként meghatározó, kedves férfi; beszélgetésbe bocsátkozunk:

– Én már nem járok meccsre.

– És miért nem?

– A hetvenes években még jártam, csak a főnökömnek atombiztos információja volt arról, hogy minden futballcsapat bundázik. Én torkom szakadtából szurkolok a lelátón, aztán meg van beszélve a vége? Azt nem!

– Tud neveket a nyolcvanötös UEFA Kupa-döntős Videotonból?

– A Májer Lajos. Aztán, ki volt még...? A Disztli! A Disztliék!

– Disztl. Disztlék.

– Úgy van.

– És a maiak közül?

– Jaj, hát az elején mondtam: nem nézem én már a futballt!

A lovas szobor megértően tekint ránk.