„Kilencmillió forint állami támogatást kaptunk az idén a működésre, és évi ötmillióért béreljük a szövetségnek otthont adó irodákat. Minden másra marad négymillió...” – feleli Gyulai Miklós, a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke a szervezet anyagi helyzetét firtató kérdésünkre. Ez a válasz hűen illusztrálja a sportág hazai helyzetét. Az összeg értelmezését segíti, ha megemlítjük: a vasárnap véget ért fedett pályás világbajnokságon 40 ezer dollárt, azaz hozzávetőleg kilencmillió forintot kaptak (egyenként) az aranyérmesek. A világcsúcsért további 50 ezer dollár is járt, azaz a sportolók előtt ott volt a lehetőség, hogy egyetlen napon a magyar szövetség kétéves működési támogatását keressék meg. A meghökkentő számok a legkevésbé sem bizonyítják, hogy az atlétika Magyarországon is a sportok királynője lenne, sokkal inkább arról tanúskodnak, hogy nem stratégiai cél a sportág fejlesztése.

Amúgy sem túlzottan divatos ma az atlétika idehaza. Igaz, biztató jelek azért vannak: amikor Gyulaiék átvették a szövetség vezetését, 2900 igazolt versenyző szerepelt a nyilvántartásban. Ez a szám azóta hatezerre nőtt. Ám a sportvezető szerint e tekintetben még jelentős fejlődés érhető el: akár több tízezer atlétát is regisztrálhatnak. A futás mint szabadidős tevékenység ugyanis fölöttébb népszerű, a különféle utcai versenyekre több ezren neveznek, a Margit-sziget körüli pályát is rendszeresen ellepik a testedzők. A szövetség pedig azon dolgozik, hogy a hobbisportolók is egyesületi tagokká váljanak. Az amatőrök integrálása azonban kevés a sikerhez.

Gyulai szerint azért nehéz látványos eredményt elérni, mert az egész sport nehéz helyzetben van Magyarországon. „A múlt évben, huszonhárom esztendő után szerveztünk újra jelentős egynapos nemzetközi viadalt Budapesten, s hatezer szurkoló volt a lelátón. Nem értek egyet azokkal, akik kudarcként értékelték a látogatottságot. Való igaz, hogy az ötvenes, hatvanas években hatvan-hetvenezren néztek egy-egy ezerötszáz méteres futóversenyt, de azt egy futballrangadó vagy válogatott labdarúgó-mérkőzés szünetében rendezték. Ma az Újpest–Honvéd találkozón nincsenek többen háromezernél, s ennyi fizető nézőt mi is elkönyvelhettünk a csapat-Európa-bajnokságon. A sport iránti általános érdeklődés esett vissza itthon, méghozzá hatalmas mértékben” – mondja az elnök.

Mérei László, a szövetség korábbi szakmai igazgatója egyetért Gyulaival abban, hogy a magyar sport egésze nehéz helyzetben van. A tréner úgy véli, rendkívüli a rivalizálás a kevés gyerekért, s nem könnyű az atlétikai pályára csábítani a srácokat, ha a körülmények elfogadhatatlanok. Pedig tehetséges kölyök ma is lenne bőven.

„A gyerekek az élményt keresik, ám azt nem egyszerű megadni nekik a lesújtó létesítményhelyzet miatt. Alig akad olyan sporttelep, ahol színvonalas ellátással fogadhatják az érdeklődőket. Pedig ha nem öröm az edzés, akkor a srácok másutt keresik a szórakozást” – magyarázza Mérei.

Erre „rímelnek” Gyulai szavai is: „A huszonegyedik században, Európa közepén nincs egyetlen olyan fedett pályánk sem, amelyen legalább az élversenyzőink nívós edzéseket tarthatnának. Soha nem panaszkodunk, igyekszünk partnerként viselkedni, ám ettől ez még tény.”

Van-e kiút egyáltalán a mostoha helyzetből? – kérdezem Gyulait, aki egyértelmű igennel felel. Sőt az elöljáró röviden ismerteti is a vonatkozó programot: „Kidolgoztunk egy koncepciót, amelynek az a célja, hogy az atlétikát mint alapsportágat oktassák az általános iskola alsó tagozatában. Azt szerettük volna, ha a képzést felmenő rendszerben, mind a háromezer-ötszáz magyarországi iskolában bevezetik. Most megelégednénk azzal, ha a program ötven-száz intézmény bevonásával elkezdődne. A gyerekek atlétikai alapképzést kapnának, amelynek köszönhetően tíz-tizenkét éves korban már felkészülten specializálódhatnának, azaz az összes sportág profitálhatna ebből. Ha például valakiről hamar kiderül, hogy kétszer olyan gyorsan fut labdával, mint anélkül, akkor a testnevelők a megfelelő sportághoz irányítanák.”

Az efféle grandiózus terv megvalósítása nagyon sok pénzbe kerül – vetem fel, de Gyulai árnyalja a képet: „A nélkülözhetetlen eszközök beszerzése és az egyéb kiadások a program elindításakor nem emésztenének fel ötszázmillió forintnál többet. Ez az összeg csökkenne a következő években, mivel mind kevesebbet kellene tárgyi beruházásra fordítani.” Meglepő adatot említ: számításaik szerint egy gyermek képzése átlagosan évi 676 forintba kerülne.

Természetesen az ilyen, az oktatást is érintő stratégia végrehajtásához nélkülözhetetlen a politikai támogatás: az egészségügyi, az oktatási és a sportért felelős államtitkár együttműködése nélkül aligha lehetséges a start. Noha az nehezen vitatható, hogy minden terület nyerne a korszerű képzéssel. A gyerekek a sportnak köszönhetően kevesebbszer betegednének meg, azaz pénzt takarítana meg az egészségügyi rendszer, de ez csupán akkor lehetséges, ha az alaptantervben is helyet kap az atlétika, továbbá a sportvezetés is támogatja a megvalósítást. És persze a kormány előteremti a rajthoz szükséges forintokat...

Mint minden fejlesztési projektnek, az atlétikai reformnak is a pénz a kulcsa. Mérei úgy véli, hiába a sok elemzés és koncepció, az építkezést alulról kell kezdeni: „Ideje megtanulnunk, az élsportoló képzése befektetés. Sok pénzt kell egy fiatalra áldozni azért, hogy a világ legjobbjaival konkurálhasson. A tehetség nem elég: felkészült szakemberek, vezetők kellenek, nem beszélve a társadalmi támogatásról, elismerésről.”

Az utóbbi manapság nem feltétlenül mutatkozik meg: mesélnek egy egyetemi központ történetéről, amelynek atlétikai pályája részben azért vált használhatatlanná, mert kellett a hely a strandröplabda-játéktérnek.

Nyilván nem megfelelő a lobbierő, s a marketing sem jó – említem Gyulainak, aki azonnal megerősít feltevésemben: „Amikor átvettem a szövetség vezetését, azt gondoltam: édesapám, Gyulai István emléke, neve, kapcsolatrendszere, elismertsége elegendő arra, hogy bejussak azokhoz, akik segíthetnek. Tévedtem.” Persze szerződtethetne profi csapatot a reklámtevékenységre, a márkaépítésre, a szponzorkeresésre, ám ezt a lehetőségek nem engedik: „Egy felkészült, már bizonyított társaság alkalmazása az atlétikai szövetségnek nem más, mint álom.”

Pedig a szakemberek szerint az eredmények nem hiányoznak. Legalábbis Mérei és Gyulai egyetért abban, hogy nincs érdemi visszaesés a megszerzett olimpiai pontok tekintetében. Sőt a sportági elnök szerint az atléták megbízhatóan szállítják a helyezéseket a világversenyekről, még ha a hazai élmezőny szűkebb is, mint a korábbi évtizedekben. Mérei emlékeztet arra, hogy – a magyar küldöttséget tekintve – még a pekingi olimpián is a nyolcadik volt az atlétika a sportágak rangsorában, azaz napjainkban is a jobban teljesítő szakágak közé tartozik. Ráadásul az idén megint olyan eredmények születhetnek a játékokon, amelyek eltakarják a gondokat: nem lenne különösebb meglepetés, ha Pars Krisztián az olimpiai dobogó tetejére állna. Gyulai amondó: „Ha így lesz, akkor nagyon megünnepeljük a szenzációs eredményt, de másnap már ismét a munkára kell koncentrálnunk, mert a problémákat nem oldja meg az aranyérem.”

E munkát azért könnyítheti, hogy jövőre nem kell 85 millió forintból olimpiai felkészülést finanszírozni, mert nem rendeznek ötkarikás játékokat. Csupán összehasonlításképpen: a futballisták az úgynevezett látványsportágakat támogató cégeknek társaságiadó-kedvezményt nyújtó jog­szabálynak köszönhetően 29 milliárd forinthoz jutottak.

Egyébként ez éppen azt igazolja: a „dohány” nem minden.

Az atlétika példája pedig azt: pénz nélkül sem megy.