Maradona szerint most dőlt el: Mourinhónak volt igaza Casillasszal kapcsolatban. Lehet. Az viszont biztos, hogy ezt tudja egy futball-világbajnokság. Egy nagyon rövid, mindenki által könnyen megérthető mondatban három világtekintély, egy brutális ítélet, egy halálos vagy éppen dicsőséget hozó konfliktus. És azt mondják, hogy ez játék! Még így is nevezik a szereplőket: játékos, player, joueur. Mindegyikben ott a játék. Ahogy az egész is az: játék, game.

De például Iker Casillas számára mi ebben a játék? A világ lehető legsikeresebb kapusa, világbajnok, kétszeres Európa-bajnok, a mindig bárkit egy pillanat alatt eldobó Real Madrid egyetlen megbecsült embere, aztán megsérül, vissza is szól Mourinhónak – és már nem ő a kapus. Nyilvánvaló bosszú – gondolnánk, ha azután Ancelotti, az új edző visszatenné a csapatba. Neki nincs oka haragra. És mégis: a bálvány bajnokin nem véd. Csak a kupában. Egészen addig, hogy ő emelheti fel a Bajnokok Ligájának serlegét.

A válogatott élén Del Bosque a főnöke, az érzelmi kiegyensúlyozottság szobra. Neki Casillas a kapus. Együtt zuhannak a szakadékba Hollandia ellen. És nehéz Maradonával vitatkozni. Casillas már egy jó ideje rövidnek tűnik. Ziccerben jó, minden más helyzetben egyre kevesebb. Ki lenne másképp? Már nem fiatalon másfél szezont ült a padon. Világsztárként. Ebbe elfogy az ember. Mi ebben a játék? Ez maga az élet, csak kicsit még rosszabb. E pillanatban úgy tűnik.

E pillanatban úgy is tűnik, hogy a pusztulásban mutatkozik meg az igazi nagyság. Hogy nem akárkiből lesz világbajnok. Ahogyan Del Bosque a hollandok ellen a lefújás előtt végigment a kispad előtt, és mindenki fejét egy kicsit megborzolta: Lear király. Persze a színház is játék. A tragédiát megírták, nem megélik.

Ha nagyon elege van valakinek, húz belőle. Átírja. Itt ez nem megy. De a spanyolok akár még fel is támadhatnak. Emlékezzünk: két spanyol csapat játszotta a BL-döntőt. Sok spanyol játékossal... Csakhogy a bokszban például ekkora kiütés után hónapokig nem engedik a ringbe az áldozatot. A sportoló még harcolna, de a szervezete nem felejt.

Még hogy játék! Rengeteg okos definíció küzd e jelenséggel. Mi is az? Számomra a leglényegesebb mozzanat, hogy periodikusan tiszta lappal lehet indulni – ami az életre végképp nem igaz –, ha elbuktad az egyiket, nyerhetsz a következőben; hogy a győzelem, de legalábbis a siker a tét, és ember adta szabályok szerint történik minden. Nem látom ebben a meghatározásban a most éppen gyászmunkát végző spanyolokat.

Amióta Guardiola elhagyta ennek a csapatnak a barcelonai gerincét, azóta keresik régi önmagukat. Csak forma szerint van tiszta lap, csak e szerint van játék. De aztán felnéz az ember a nézőtérre, és azt kell gondolnia, hogy tévedett. Minden kilencven perccel újra kezdődik az élet a látható és az otthon szurkoló embereknek. Róluk és általuk ordít, hogy bármi megtörténhet. Lehet, hogy ez a kulcs.

A majmokról készült filmekben láthatjuk, hogy mikor kettő verekszik, akkor hatan-heten állnak körülötte, és valószínűleg drukkolnak, mert egyik lábukról a másikra állnak és valamelyiknek a pártján vannak." (Karl Groos 1898-as könyvét, Az állatok játékát idézi egy előadásában DeRoth László.) Aki tehát biztosan játszik, az a közönség. Nekünk újra kezdődik az élet; ha például a spanyoloknak drukkolunk, akkor Chile ellen. Casillasnak nem.

Ő nem játszik. Ő a főszereplő, de rólunk szól a történet, általa. „Az ember csak akkor tökéletes ember, ha játszik" – Friedrich Schiller írta ezt. A világbajnokság paradoxonát. Miközben sorsok fordulnak körülöttünk, dicsőséges életpályák kezdődnek és omlanak össze, mi egyre tökéletesebbnek érezhetjük magunkat.
És még csak most kezdődött...