- Gratu...

- Várjunk ezzel! Ha az alapszakasz utolsó fordulójában, teszem azt, harminc ponttal kikapunk a Zalaegerszegtől, továbbá...

- De hát ennek semmi realitása!

- Tudom, de az ördög sosem alszik. Amúgy a legtisztább variáció az, hogy a Paks felülmúlja a Kecskemétet; ebben az esetben mindegy, melyik csapat, mit játszik.

- Értem... Viszont mi a titka?

- Öt éve határoztuk el Pécsett, hogy - a sikeres női csapat mellett - afféle templomot építünk a férfimezőny fellegvárai mellé, vagyis elsősorban hazai játékosokkal próbálunk eredményt elérni. A légiósáradat nem vezet sehová: noha itthon szép számmal van nézője a játéknak, komoly nemzetközi kupákban nincs csapatunk, a válogatott pedig nem jut megfelelő játékosanyaghoz. Az NB I-ben egyszerre négy külföldi lehet a pályán, és ezzel a nevesebb csapatok élnek is; Horvátországban, ahol eurómilliók forognak, két légiós a limit. Ami pedig a Pécs mostani szereplését illeti, maradjunk annyiban: úgy fest, pillanatnyilag jobbak vagyunk a nálunk több külhonit foglalkoztató riválisainknál.

- Miért ilyen visszafogott?

- Most beszéljek magamról? A játékosok csinálják az edzőt, övék az érdem. Tóthé, Benczéé, Wittmanné, Hosszúé, Czigleré vagy éppen a főlégiósé, Kelleyé. Amúgy pedig nálunk rend van, és nem csupán jó játékosokat, hanem jó embereket is akarunk nevelni. Ezek a fiúk alázatosak, becsületesek: ez roppant fontos. Továbbá nálam nincs tetovált, fülbevalós, hosszú hajú kosárlabdázó, nincs alibi, panasz, itt szúr, ott fáj...

- A kupadöntőben, amikor Szombathelyen a bajnoki címvédő hazaiakat győzték le, az utolsó időkérések egyikénél, még egálközeli állásnál taktika helyett annyit mondott a játékosainak: Büszke vagyok rátok!

- És hozzátettem, hogy csak a győztesekre emlékeznek... Volt ebben lelki ráhatás is, ugyanakkor nálunk a time outok csak tíz másodpercig szólnak a szakmáról. Gyorsan, pattogósan közlöm, mit kell tenni; a többit a fiúk már tudják.

- Van realitása a történelmi bajnoki arany megszerzésének?

- Épül az a templom.