- Emlékszik még, mit mondott 1997-ben, a németországi női vb nyolcaddöntője után?

- Természetesen. Azt, hogy elegem van, kiszállok. Már a dánok elleni meccs előtt, amikor a Himnuszt hallgattam, megfogalmazódott bennem, hogy itt a vége. Úgy éreztem, sorozatban nincs szerencsém; lám csak, hiába játszottunk remekül a csoportmérkőzéseken, mégis összeakadtunk a világbajnokság favoritjaival. Ki is kaptunk, és attól fogva klasszikus értelemben vett nagycsapatnál nem dolgoztam soha.

- Előtte annál inkább. Igaz, a Sterbinszkyvel, Gódornéval felálló Vasassal "csak" a BEK-győzelem küszöbéig jutott...

- Azt viszont sorozatban hatszor. Öt alkalommal a Szpartak Kijev, egyszer pedig a TSC Berlin vitte el az orrunk elől a pálmát. Majd amikor Mocsai Lajos nyolcvankettőben átvette tőlem a csapatot, azonnal meg is nyerte a sorozatot. Én abban az évben szövetségi kapitányként ezüstig jutottam a nőkkel a felejthetetlen budapesti vb-n, majd később a férfiakkal hatodikok lettünk a csehországi világbajnokságon.

- Aztán jött - többek között - a németországi búcsú meg Kuvait, a főiskolai válogatott, a Hort, végül pedig a Gyöngyös férficsapata. Szeret hátrafelé gyalogolni?

- Soha, egyetlen percig sem éreztem, hogy olyasmit csinálnék, ami rangon aluli lenne. Gyöngyösön például azt a célt tűztem magam elé, hogy a másodosztályból az élvonalba vezetem a társaságot. De, hogy nem csupán ennyi sikerült, azt igazolja: ma már imádják a városban a kézilabdát, és a csapat saját sportcsarnokban játszhat.

- Tavaly viszont onnan is, a sportágtól is elköszönt. Elég volt?

- Fogalmazhatunk így is. Valami mást szerettem volna végre csinálni. Úgy három évtizede vettem egy sífelszerelést, de még egyszer sem használtam... Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Hatvankét éves vagyok, úgy éreztem, váltanom kell. Végre vannak szabad hétvégéim, bütykölhetek a horgásztanyámon, élvezem az életet. Ráadásul a kézilabda is megmaradt: a főiskolán, ahol tanítok, már csapat is alakult. És bennem most is ugyanakkora az ambíció, mint 1969-ben, amikor tízéves gyerekekkel kezdtem foglalkozni a Vasasban.

- Jól hangzik...

- Az a szép benne, hogy igaz. De elismerem, sportemberként jobban elvoltam a bőrömben a rendszerváltást megelőzően. Kiszámíthatóbb volt minden, nem kellett könyörögni a feltételek megteremtéséért, az edző kizárólag a szakmai munkára koncentrálhatott. Nem kerestünk annyit, mint a maiak, de nyugodt körülmények között, kalkulálhatóan dolgozhattunk.

- A játék is sokat változott az utóbbi időben. Tetszik?

- A modern kézilabdával nincs nagy bajom: bár a virtuozitás, a technika kétségkívül háttérbe szorult, a tempó és az erőnlét lenyűgöző. Ugyanakkor aggódva látom, hogy a legjobb klubok tele vannak légióssal. Én magyarokkal szerettem magyar kézilabdát játszatni. Az élvonalban ma már erre aligha lenne lehetőségem.

- Hívták, hívják még az utóbbi időben?

- Igazán komolyan nem vetődött fel a nevem a közelmúltban a legjobb kluboknál és a válogatottaknál sem. Talán tudják rólam, hogy elégedett ember vagyok, aki szinte mindent megkapott már a sporttól, amit megkaphatott. És aki alighanem nemet mondana bármilyen ajánlatra.