Nem utolsó vacsora
A Kaiser rendíthetetlen nyugalmú, elegáns ember. Annyira udvarias, hogy még a magyar labdarúgásról is tud tapintatosan beszélni. Először azért a futball mindenhatóságát méltatja, amikor bekapcsolom a diktafont.
- Mutasson nekem a futballon kívül még egy olyan klubot, közösséget, amelynek egymilliárdnál több tagja van a világon! - szólít fel. Nyugtázza a hallgatásom, aztán a magyar múltat dicséri, s vállveregetősen biztató futballjövőt ígér nekünk. Mondhatnánk, mi is a Bayern Münchennek. Amikor látja, hogy a sport természetes hullámvölgyeiről szóló okfejtésével nem győz meg, azzal vigasztal: "Maguknál most is népszerű a labdarúgás." S mielőtt néhány statisztikai adattal rettenteném el a hazai első osztályú meccsek átlagos nézőszámát illetően, gyorsan hozzáteszi: "Ugye, hiányzik a jó futball?" Kérdését rögtön meg is válaszolja: "Na persze. Szenvednek tőle. Vágynak rá. Nem tagadták meg, szeretik. Akkor pedig lesz is!"
De mikor és főleg mitől lesz, rimánkodnék, ám a vita elől visszamenekül a múltba: "Ha egy ország futballistái úgy tudtak játszani, mint a magyarok 1954-ben, akkor annak a nemzetnek egyszer majd újra sikerül" - bizonygatja. Azzal érvel: lám, a német labdarúgás sem stabil. De a futballt így is szeretni kell - állítja határozottan.
Az élő legendák lassan szétszóródnak a teremben. A magyar Aranycsapatot az 1954-es, svájci világbajnokságon legyőző német válogatott játékosához, Horst Eckelhez lépek. Azt mondja, boldog, ha magyarokkal találkozhat, jó emléke van rólunk. Persze nekünk is az lenne a németekről, ha Puskásék nyakába akasztották volna az aranyérmet. Mi volt a titkuk, hogy Bernben legyőzték a világ akkor legjobbnak tartott csapatát? - teszem fel a kérdést, amire széttárja a karját, és azt válaszolja: "Ha én azt tudnám..." Eckel érzi, hogy ez a tanácstalanság nem túl meggyőző, ezért hozzáfűzi: "Akkor a magyarok jobbak voltak. A küzdőszellemünk azonban felülkerekedett. És mintha kissé lebecsültek volna bennünket, különösen azután, hogy 2-0-ra vezettek. Úgy érezték, már megnyerték a meccset."
Eckel azonban ma is elismeri, hogy az akkori magyar csapat tagjainak csodájára járt a világ: "A szobámban most is Puskás képe lóg a falon, nagyon jó barátságban voltunk."
Amikor az angol válogatott korábbi legendás játékosát, Sir Bobby Charltont magyarként megszólítom, a környezetében álló fiataloknak Puskás zsenialitásáról kezd el mesélni, s csak utána fordul vissza hozzám. "A futball a legnagyobb iparágak egyike a világon - szögezi le. - Olyan iparág, amely a közös örömökre és óhatatlanul a közös csalódásokra jött létre" - mondja.
Carlos Alberto bizonyítja, hogy egy brazilnak nem a beszéd a fontos: a fejével odaint egy kispályás futballkapuhoz. A bal felső és a jobb alsó sarok van céltáblaként bejelölve. Az első lövése nem talál, a másik kettő viszont igen. Mutatja, hogyan csináljam utána, s ad egy labdát ajándékba. Aláírja, aztán barátságosan elköszön a társaságtól.
