Kvázi mondanivalóm; amolyan nagyvilágba küldendő egy darab céltalan hümmögésfélém, amelynek az alapja az, hogy példátlan módon magam is voltam gyermek, továbbá csillogó szemű futballhívő, illetve ezt most mégse mondom, mert az olvasó már nagyon unhatja ezeket az egyszer voltakat; mit is akartam.

A képen a kis, négy-ötéves forma Thomas (Andrew, Paul) átkarolja a mi Fülöp Mártonunkat, de ezúttal inkább hadd írjak Marcit, s a két ember valahogy nagyon együtt van e fotón. Nem bravúrképet látunk, sőt, kimondottan szimplát, mégis: a jelenetben tökéletesen benne van minden.

Legelőször is az, hogy Fülöp, a Premier Ligában karriert csinált futballkapus csapata, a Sunderland szurkolói ankétján, a debenhamsi áruházban éppen aláírást oszt, köztük a nyakig begombolt, kerek fejű - legyen akkor ez - Tomnak, aki ennek örül. Ehelyett viszont vagy mégis inkább az van e képen, hogy valahol odaát, a csatornán túl, egy számunkra furcsa világ ősi kultúrájában találkozott két ember, s úgy találkozott, ahogyan találkozott volna egy évvel ezelőtt vagy találkozna kilenc esztendővel később. Hogy tudniillik a kis Tom apjának nyilván bérlete van a Sunderland hazai meccseire - ha két műszakja mellett jut rá ideje, igyekszik elkísérni a csapatot az idegenbeli találkozókra is; a bérletet a nagyfatertól örökölte -, s a kis Tom, Sunderland-sállal, -sapkával és -kereplővel a tribünre ülvén kiszúrta magának Marcit, mert minden gyermek kiszúr magának valamit vagy valakit; a gyerekek már csak ilyenek. S Tom szocializációjában eztán nem csupán a miliő, a sok kibrusztolt 1-0 (idegenben jó az x is) meg a Sunderland-bérlet kap hangsúlyt, hanem Fülöp is. Az, ahogyan a kis Tom később a saját gyermekének, a még kisebb Tomnak elmeséli majd, fú, fiam, ez a roppant kedves magyar kapus, akitől én már négyévesen autogramot kaptam a vadonatúj kapusmezemre, pedig apám a középcsatárét erőltette, nos, ez a Marton Fulop egy időben kirobbanthatatlan volt a háló elől, még az Arsenal szemét is kivédte.

Hogy aztán a még kisebb Tom - hasonló módon felnővén - átadja ezt az érzést a 2070-ben megszülető kiskiskis Tomnak, aki ugyanabban a gyárban dolgozik majd, mint az összes felmenője, de már alighanem general managerként.

A kép maga a harmónia, a finomság, a tisztelet, a szeretet; maga a futball, pontosabban az azt körülvevő valami, amit sose tudunk rendesen megfogalmazni, noha próbálkozunk. (Az első helyen párhuzamilag a vallás áll; közelítünk, közelítünk.)

Mindazonáltal belenéztem a saját lelkembe, s szépen rádöbbentem, miért is van gombóc a torkomban, amikor nézem ezt a képet; merthogy nézem sokat. Részint az előző bekezdésben foglaltak miatt; részint pedig azért, mert a kis Tomban magamat, a megannyi csöpp futballhívő egyikét látom, amint a nyolcvanas évek elején ott bandukol a csepeli klubház előtt az Újpesti Dózsa busza felé sétáló Törőcsik András (Andris) mellett, s bár Veres Andris, az én barátom csipked, hogy he, mondjál már neki valamit!, írasd már alá vele a papírt!, hiszen a kedvenced!, én csak tátott szájjal, heves szívdobbanásokkal lesem a bálványt; soha többé nem néztem senki magyar futballistát se így.

Most meg, ugye.

És hát a kisfiamnak hasonlóan kerek feje van.