- Meglepődött?

- Az enyhe kifejezés. Amikor régi jó ismerősöm, egykori bírótársam, René Fasel, a nemzetközi szövetség svájci elnöke felhívott telefonon, először azt hittem, fokhagymára vagy szalámira lenne szüksége. Beszéltünk már vagy tíz perce, mire megkérdezte: "Mondd csak, ráérsz május 5-én?" Akkor még mindig arra gondoltam, talán éppen akkor jár Pesten, és meg akar inni egy feketét. Aztán elárulta: az A vb idején személyesen szeretné átnyújtani nekem az elismerést, amely a Halhatatlanok Csarnokába történt beválasztásomról tanúskodik. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy leessek a székről.

- A sok nevezetes csarnok után egy kanadaiban is kiírják majd a táblára: László Schell...

- Hatalmas megtiszteltetés a kis magyar hokiból az utánozhatatlan Pásztor Györgyöt követően másodikként felkerülni a különleges listára. Főleg, hogy magam a sportág legkevésbé kedvelt szereplői, a játékvezetők közül kerülök a díszhelyre.

- Itthon kapott is szépen. Amikor tízezren üvöltötték a nyitott pályán, hogy (a jelzőt inkább, hagyjuk...) Schell! Félt valaha?

- Utólag miből állna azt mondanom, hogy igen, de a helyzet az, hogy soha. A kórus hangját el kellett tűrni, ez is hozzátartozott a játék akkori bájához. Sőt, ha más oldalról közelítem a dolgot, akár büszke is lehetek rá, hogy mennyien tudták a nevemet.

- Még szép, hogy tudták: a nagy bunyók korszakában dirigált, akkor, amikor szinte nem ért véget valamire való meccs cirkusz nélkül. Csak verbális pofonokat kapott vagy valódiakat is?

- Egyszer, egy szenteste előtti napon az újpesti Bálint éppen arra készült, hogy leüti a botjával a ferencvárosi Bikárt. Én kettejük közé álltam, de nem kellett volna. A BM Corvin Kórházban varrták össze a homlokomat. Megjegyzem, abban az időben a tévéreklámok legnépszerűbbjeinek egyike úgy szólt, "nincs karácsony Corvin nélkül". Ez is telitalálat volt rámnézve, nem csak a fejbekólintás.

- Külföldön könnyebben ment?

- Bár vonalbíróként vezettem meccset Gretzkynek, Tretyaknak, Petrovnak, Fetyiszovnak és estig sorolhatnám még, kinek, a legkeményebb mérkőzéseket Chamonix-ban, a hagyományos húsvéti klubtornákon dirigáltam. Ami ott történt, annak nem volt következménye a játékosokra nézve, akik ennek megfelelően kezelték ellenfeleiket. Előfordult, hogy egy harmadot három-három hokis játszott végig...

- A kitüntetettek jobbára kötelességüknek érzik megköszönni ennek-annak, hogy idáig jutottak. Ön kinek hálálkodik?

- Először is Bocsák Lászlónak, Tejfalussy Bélának és Zsitva Viktornak, korosztályom három meghatározó játékvezetőjének. A velük való rivalizálás nélkül nem mentem volna semmire. Ugyanakkor a mostani elismerésben nyilván része van a hazai szövetség két irányítójának, Studniczky Ferencnek és Kovács Zoltánnak, de mindenekelőtt a válogatottnak, amely története során az idén játszhat először a világbajnoki A csoportban.

- Nem bánja, hogy a magyar jégkorong kínlódós időszakát végiggürizte, miközben most, amikor igazán villogni lehetne, semmi köze az egészhez?

- Nincs hiányérzetem, de ha szükség lesz rám, és szólnak, aligha tudok majd nemet mondani.

- Mire a legbüszkébb? A négy A csoportos vb-re, a több mint ezer hazai bajnokira vagy a halhatatlanságára?

- Most éppen arra, hogy pár órája csörgött a mobilom, és a vonal túlsó végén otthonom, Tahitótfalu jegyzője volt. Pedig csak annyit mondott, hogy "gratulálok!"