Máskor.

A melegítő játékosok valamennyien 8-as számú, Cozma-feliratú mezben készülődtek pályájuk legkeserűbbnek ígérkező mérkőzésére, dresszük elejére egy hete meggyilkolt társuk gyászkeretes fényképe került, míg az arcokra a bánat csalhatatlan jelsorozata. Aztán a koromfeketébe öltözött törzsszurkolók - amikor már csupán fél óra volt hátra a kezdésig - csak-csak oldottak a hangulaton, s a "Hajrá, Veszprém, nyerünk!" kezdetű rigmus felhangzásával hirtelenjében sporteseménnyé változott a szertartás. Bár a pénteken még a bukaresti temetésen könnyező sportolók és edzőik a tragédia óta folyamatosan azt hangoztatták, hogy Marian Cozma emléke miatt kötelességük a ki-, na meg a helytállás, az ember hitte is, nem is. Hát tényleg lehet ilyen körülmények között tornacipőt húzni, verejtékezni, brillírozni? Vagy éppen ilyen körülmények között lehet igazán?

A csapatok bemutatását követő, szűnni nem akaró tapsot egyperces néma felállás szakította meg a sötétbe boruló csarnokban, majd a jó ízlés határain messze belül maradó felvezető szakasz átmenet nélkül csapott át meccsbe.

A csoportjukból a középdöntős négyesbe a német Flensburg elleni hazai győzelmet, illetve idegenbeli vereséget "magukkal hozó" veszprémiek arcukra mosolyt a gólok után sem erőltetve, ellenben igen elszántan kezdték a kvartettbe három ponttal érkező spanyolokkal szembeni találkozót, ám meglépniük csak bő negyedóra múltán sikerült. Az aktívak közül Eklemovics és Vujin volt a két legaktívabb, s 11:7-es hazai vezetésnél már majdnem úgy tombolt a tribün, mint a boldogabb időkben. Mi több, öt perccel a nyitó fél óra vége előtt 13:8 is virított már a nagytáblán, de a villámgyors leoniak még azt megelőzően tudatosították ellenfelükben, hogy a felek a szünetben az öltözőbe vonultak volna: eszükben sincs összecsuklani (14:13).

A pulzusszám-emelkedést kétségbevonhatatlanul igazolta a meccset sötét öltönyben kezdő Mocsai Lajos tréner ingujjra vetkőzése, továbbá az is, hogy a vendégek játékosai közül Bicanic például - a kegyeleti időszakot átmenetileg lezárva - kis híján kimászott a nézők közé néhány pofon erejéig, de szerencsére odébb taszigálták az övéi...

Mindez már az után történt, hogy a Leon a mérkőzés során először vezetett (38. perc: 17:18), valamint, hogy a ruganyosságából szinte semmit nem veszítő, veterán "bombagyáros" Perezről fél percen belül kétszer is kiállítottak egy-egy spanyolt. Elsősorban neki - és Peric kapusnak - volt köszönhető, hogy újabb kilenc perc múltán már "ide" volt három a differencia (23:20), s mivel most a hajrá is a remények szerint alakult, az egy héttel korábbi, végtelenül szomorú vasárnapot egy alighanem örökre emlékezetes követte (28:26).

Miközben a veszprémi kézilabdázók Marian Cozma kivetítőn megjelent fényképe felé fordulva köszönték meg a biztatást meg a győzelmet (ki-ki annak, akit szerinte illet), s Ilyés, Gulyás, Vujin, Eklemovics meg a többiek zokogva könyvelték el, hogy lám, hát sikerült, a drukkerek spontán rázendítettek: "Mi vagyunk a legnagyobbak!"

A máskor oly üresen hangzó, fellengzős szöveg ezúttal a legigazabb, legtalálóbb mondatként hatott.

Veszprém: szomorú diadal