Gombhoz az esőkabátot
Homlokuk redőzik, ugye?
Na ja: válogatott és/vagy klubcsapat akkor sem ért el semmilyen eredményt; ki se tüntettek senkit, nem igazolt senki sehová, mi több, a napot-csillagot ígérők is kímélték a játék szimpatizánsait. Mi történt hát? Február negyedike...
Aznap esett például, hogy kiírták a labdarúgó-bajnokságot... Jó, ebben az esetben 1901. február 4-ről beszélünk; arról a napról, amikor még minden szép volt, s Jász Géza újonnan beiktatott MLSZ-elnök megszervezte az első NB I-es sorozatot. S bár írnánk erről is szívesen, maradnunk muszáj annál az eseménynél, amilyennel se előtte, se utána nem találkoztunk, holott eltelt néhány évtized, s irányította már mindenféle ember az MLSZ-t. Hogy egyebet ne mondjunk, vezette a hivatalt őrgróf (Pallavicini György) és báró (Kray István), pártkatona (khm, khm), rádióriporter (Szepesi György), valamint jó kedélyű kábelgyár-igazgató (Laczkó Mihály)... Gyanítjuk, egyikük sem kívánt magának olyan élményt, amilyet bizonyos Kovács Attila átélt.
Most már aztán tényleg a tárgyra.
Aznap, tehát 1999. február 4-én jó ütemben pogácsázott-ásványvizezett az MLSZ elnöksége a Hotel Stadionban tartott ülésén, s bár a grémiumnak dicsekednivalója aligha akadt, a tagok döbbenten nézték, amint Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter beviharzik a terembe, hogy közölje pártja-kormánya verdiktjét: alkalmilag fel van függesztve az MLSZ elnökségének meg ellenőrző bizottságának a működése. A drámába - itthon volnánk - azért filmszatírákat idéző elem is vegyült, tudniillik a Deutsch-felszólalás alatt beszivárogtak a terembe a programban következő növényvédő konferencia részvevői...
Aztán csak hallgattunk és hallgattunk; a nem sokat finomkodó ISM-vezér, kinevezvén Bodor András felügyelőbiztost, pazarló gazdálkodásról és törvénytelenségekről beszélt, megemlítve, hogy a szabálytalanságokat bizonyítja az a számla is, amely szerint az MLSZ tízmillió forintért esőkabátokat vásárolt. Kovács elnök meg azt hajtogatta, hogy hát vannak nekik gondjaik, de korántsem ekkorák, s különben is, ilyen arcátlanság mellett a FIFA és az UEFA nem megy el szó nélkül: azok az idők már elmúltak, amikor a politika csak úgy beavatkozott egy sportszervezet életébe...
Mélypont, katasztrófa, kabaré: ahogy tetszik.
A három hónapig tartó húzd meg-ereszd meg végül a Kovács által sejtetett módon zárult; a két említett futballfőszervezet durva politikai beavatkozásnak minősítette az eljárást, kilátásba helyezvén a magyar csapatok nemzetközi futballpályákról történő kitiltását, minek nyomán a pazar öngólt lövő Deutsch - "nem gyógyszer, hanem kényszer hatására" - viszszahelyezte pozíciójába Kovácsot. Akiről persze később kiderült: nem feltétlenül akkora óriás ő, hogy bekerüljön a magyar labdarúgás képzeletbeli mauzóleumába, Jász úr mellé. Másként: igazából nem is kellett ahhoz politikai akarat, hogy ("elefánt a porcelánboltban") önmagát tönkretegye...
Ezt a nemzetközivéhéhé lett fölfüggesztősdit-szkanderozósdit ünnepeljük tehát ma mink. Illetve: nem is ezt. Hanem...
Nehéz ilyenkor bármit is mondani; tudniillik demagógok nem akarnánk lenni, mindent sötéten láttató sajtómunkásként se kívánnánk föltűnni (stb.), úgyhogy azt kellene e helyütt kvázi normális hangon megállapítani, miként jutottunk el a szimpla szövetségi kabaréjelenetektől az efféle "lenyomlak, öcsém" megnyilvánulásokig; közelebbről ahhoz a mind direktebb harchoz, amely az utóbbi években az MLSZ elnöki székének megszerzésére irányult. S most mondhatnák erre, hogy nem újszerű történet ez, a "mocskos komcsik" ugyancsak felülről piszkálgatták a szövetséget, csak erre mi azt reflektálnánk: igen-igen, viszont akkoriban legalább volt futball; győzelem, trófea, döntő... A rendszerváltás után már csak ez az "én akarok lenni", "mi akarunk lenni" dolog szőtte át a futballirányítást, miközben az a non plus ultra, ha elhasal tőlünk Albánia meg Málta. Jellemző erre a kis "szubbanánköztársaságra", hogy Kovácsot az a Bozóky Imre váltotta (válthatta), aki már a gondos háttérmunkát végző Deutschéknak is tetszett, Bozóky alól pedig az a Kisteleki István rúgta ki a széket ("Csaló banda!"), aki nem csupán az őszinteséggel, hanem a "rend, fegyelem, törvényesség" szlogennel sem áll jól. Kisteleki úgy lett ligaelnök, ugye, hogy azt mondta, nem akar az lenni, s már - riválisa, a meghívót nem kapott Rácz Gábor távollétében - el is hagyta az üléstermet, amikor mobilon felhívták: Pista, gyere má' vissza, mégis választottunk, te lettél az elnök. És Pista visszament. Nem is untatnánk tovább az olvasót azzal, Kisteleki hogyan nem akart MLSZ-elnök se lenni; embereket, ügyeket szintén hagynánk...
Na és azt a bravúrt is, miszerint úgy semmisült meg a magyar pályázat a 2012-es Európa-bajnokság rendezési jogáért "vívott" csatában, hogy az MLSZ nyilván nem csaló, ám már profi vezetősége végigvacsoráztatta a potentátokat, s hogy egy korifeus a titkos szavazás után azzal fordult a magyar elöljárók egyikéhez: "Rátok voksoltam!" Szegény, akkor még nem tudta, hogy a 12 (tizenkét) szavazóból - ilyen is ritkán van - éppen 0 (nulla) támogatja Hungaryt...
Viszont kissé elkanyarodtunk a tárgytól, azaz 1999. február 4-étől. Mi a konklúzió?
Az, hogy kusza, áttekinthetetlen, émelyítő kis tíz évet hagytunk magunk mögött.
S még azt se tudjuk, mi lett az esőkabátokkal.
