Az NHL Irapuatója
Helyette "Az évszázad sorozatát" tartották.
A tengerentúli sajtó nevezte így azt a párharcot, amelyet az NHL legjobbjai vívtak az akkori Szovjetunió együttesével. Nem Kanada és nem az Egyesült Államok, hanem a liga válogatottja várta a "vörösöket", Bossyn, Lafleurön, Perrault-n, Potvinen és a többieken kívül három svéddel, a huszadik század álomcsapatába is beválasztott Salminggal, valamint Hedbeggel és Ulf Nilssonnal.
Az egyik fél két győzelméig tartó széria a New York-i Madison Square Gardenben zajlott, óriási felhajtás mellett és persze telt ház (meccsenként 17 és fél ezer néző) előtt, noha Tyihonov, a szovjet válogatott szakvezetője nem győzte csillapítani a várakozásokat. "Mi itt semmit sem veszthetünk, a kimenetel legföljebb az NHL-ben kelthet zavart" - mondta, de nyilván csak "falból", mert mindenki tudta: a sportági csúcstalálkozón (gálamérkőzések ide vagy oda) egyáltalán nem mellékes az eredmény.
Nem volt az már 1972-ben és 1974-ben sem. E két esztendőben Kanada-Szovjetunió párviadal zajlott, mégpedig úgy, hogy négy mérkőzést a tengerentúlon, négyet pedig Moszkvában rendeztek. Az első alkalommal a juharleveles profik nyertek (4 győzelem, 1 döntetlen, 3 vereség), pedig az utolsó három találkozót megelőzően 1, 1, 3-ra álltak. A finisben aztán három, egyaránt egygólos diadalt arattak vendégségben (3:2, 4:3, 6:5); a zárómeccsen Phil Esposito, Yvan és Henderson 3:5-ről fordított... A második "nyolcas" már nem hozott ilyen szoros küzdelmet: a hoki "braziljai", a boszorkányosan technikás és kombinatív szovjet játékosok csupán egyszer vesztettek és - három döntetlen mellett - négyszer győztek. Ezzel véget vetettek annak az (addig) örökös kritikának, hogy hiába nyerik sorra a világbajnoki címeket, a vb-ken az Egyesült Államokat és Kanadát amatőrök képviselik; bezzeg a profik ellen nem menne...
Az NHL-nek volt tehát miért visszavágnia 1979-ben, ám az előzmények nem sok jót ígértek a liga szupersztárjai számára. Tyihonov hollandiai edzőtáborozásra vitte együttesét New York előtt, a házigazda csapat viszont csak három napot töltött együtt a mérkőzéseket megelőzően. Ehhez képest nyolcvanöt perc kiválóan alakult a vendéglátók számára: az első meccset 4:2-re megnyerték, míg a másodikon 25 perc és 6 másodperc elteltével ugyancsak 4:2-re vezettek. Majd a következő 94 perc 54 másodperc során egyetlen gólt sem ütöttek!
Előbb Mihajlov, Kapusztyin és Vlagyimir Golikov 5:4-re változtatta a második találkozó eredményét, aztán...
Na, azt hinni sem akarta senki. Már az is csodaszámba ment, hogy a sorozat döntőjének reggelén Tyihonov Miskinhez ballagott, és közölte vele: este ő véd. A kapus addig csak egyszer szerepelt a válogatottban, mert az extraklasszis Tretyakot nem lehetett kiszorítani; képzelhetik, miféle izgalom fogta el az állandó tartalékot (meg a kihagyott Tretyakot)... Az idegesség azonban a jégen nem jelentkezett. Az NHL csillagai huszonnégyszer küldték kapura a korongot, és Miskin éppen huszonnégyszer hárított. Kollégája, Cheevers már kevésbé volt sikeres: tizenkilencszer mentett ugyan, de a második harmadban Mihajlov felavatta, majd Zsluktov is "beköszönt" neki. Ami pedig a befejező szakaszban történt, arról álmodni sem lehetett: jött Balderis, Kovin, Szergej Makarov, Alekszandr Golikov... 6:0! (Az NHL-nek olyasmi volt ez, mint nekünk a mexikói Irapuato, az ugyanilyen eredménynyel zárult szovjet-magyar meccs az 1986-os labdarúgó-világbajnokságon.) Makarov akkor még a harmadik, míg Kovin a negyedik szovjet csatársorban játszott; gondolhatják, miként "muzsikált" az első két trojka, a Mihajlov, Petrov, Alekszandr Golikov meg a Kapusztyin, Zsluktov, Balderis hármas! Alekszandr Golikov azért szerepelhetett a toptrióban, mert az évtized legjobb szovjet hokisának választott Harlamov a New York-i csúcs első találkozóján megsérült. A cselművész két évvel később már visszafordíthatatlanul hiányzott: harminchárom esztendős korában, autóbalesetben elhunyt.
Egy hónappal azelőtt, hogy játékostársai újabb csodát tettek: a Kanada Kupa montreali döntőjében 8:1-re intézték el a juharleveles profikat.
A két K. O. persze messzemenően megváltoztatta a jégkorongról alkotott képet, és a tengerentúlon nem győztek áradozni "a nagy vörös gépezetről". A kommentárokban ilyesmiket lehetett olvasni: "Az NHL ászai nem elég jók ellenük"; "Ők a legjobbak, nem vitás." Majd megtörtént az, amire - nem a sporthoz tartozó okokból - végképp nem lehetett számítani: a moszkvai jégrevü artistái kezdtek átszivárogni az amerikai kontinensre. Fetyiszov nyitotta, majd Kapusztyin, Zsluktov, Tretyak, Kaszatanov, Makarov, Larionov, Krutov folytatta a sort. A nyolcvanas évek végére már Guszarov, Kamenszkij, Mogilnij, Szvetlov, Balderis, Bikov, Bure, Fjodorov, Homutov is "odaát" volt, ám az a különleges stílus, amit együtt képviseltek - a fantázia és a virtuozitás felsőfokával, az eredendő játékossággal -, az azóta már tömeges kiszerződésekkel lassanként kiveszett.
Hetvenkilenc februárjában még nem gyanította senki, hogy harminc év múlva mennyire igaz lesz az ámulatot tükröző kifejezés: ilyen játék nincs is...
