Pingpongterápia
- Hogy megy?
- Hát... Remekül. Az ősszel egyetlen meccset sem vesztettem a bajnokságban. Indultam már a férfiak között egy alacsonyabb osztályú egyéni versenyen is, ott harmadik lettem. És akiktől kikaptam, azoktól is peches módon, lecsorgó necces labdákkal... Úgy élvezem a játékot, hogy azt nehéz lenne szavakkal kifejezni.
- Ha azt mondom, hogy az arcáról minden leolvasható, tévedek?
- Nem, nem, igaza van. Most nagyon boldog vagyok. Még akkor is, ha tudom, a problémámnak van olyan része, amellyel egész életemben együtt kell élnem. A depressziós pánikbetegség teljes mértékben nem gyógyítható. Időnként vissza-viszszatér, de már tudom kezelni, és ez a legfontosabb.
- Mióta nem volt ütő a kezében?
- Három éve. A bajok 1990-ben, a leterheltség és magánéleti gondok, személyes tragédia nyomán kezdődtek, de a válogatottságot csak hét esztendővel később, huszonhat évesen mondtam le. Ám nem hagytam el a sportágat, játszottam Szekszárdon, aztán még Ausztriában is, majd egyszer csak tényleg besokkalltam, és azt hittem, örökre vége.
- Mígnem?
- Mígnem valamikor tavaly november táján az élettársam azt mondta otthon: úgy pingpongozna egy kicsit, menjünk már le a BVSC-be. Ne hülyéskedj, én nem akarok! - valahogy így reagáltam, de csak-csak rábeszélt. Ütögettünk egy darabig, a mellettünk tréningező fiúk pedig felismertek. Azt kérték, játsszak velük meccset. Belementem, és mindegyiket legyőztem. Ez már-már megmagyarázhatatlan örömöt okozott nekem, ráadásul az ellenfeleim felajánlották, ha gondolom, leigazolhatok a csapatukba. Így is történt, és én, ahogy telt-múlt az idő, azon kaptam magam: úristen, de jólesik! Rájöttem, a pingpong korábban foglalkozás, gyakran nyűg volt a számomra, most viszont gyógyszer.
- Hú, most nagyon szemtelen kérdés jön: a felszedett kilók nem zavarják?
- Érdekes módon a legkevésbé sem. Nem érzem, hogy a gyorsaságom bármit is kopott volna, s a kezem szintén a régi. Két oldalról, kőkeményen bombázok... Amúgy meg, amióta újra kezdtem, három kilót már le is adtam. Mondom, a legjobb orvosság a játék!
- Nem rangon aluli a világ nagy sportcsarnokai után eldugott szuterénekben fellépni?
- Ugyan már... A legfontosabb, hogy a BVSC-ben olyan közösségre találtam, ahol szeretnek, tisztelnek, s még az is előfordult, hogy megkérdezték, melyik asztalon akarok játszani. Élvezem a helyzetet, ami az önbecsülésemnek kifejezetten jót tesz. És már további terveim is vannak.
- Válogatottság?
- Az talán nem, viszont elhatároztam, hogy indulok márciusban a magyar női bajnokságon. Benne van, hogy már a selejtezőben kiesek, de az is, hogy bejutok a legjobb tizenhat közé. Aztán az ősztől szeretnék újra komolyabb csapatban játszani; az sincs kizárva, hogy megint Ausztriában. Tényleg nagyon élvezem. Nem utolsósorban azért, mert korábban már teljesen leírtak. Szegény beteg - ezt hallottam innen is, onnan is. De nem baj, az időszakosan visszatérő tünetek ellenére is a folytatás mellett döntöttem, és tudom, hogy meg fogom mutatni! Egyvalamit viszont még mindenképpen szeretnék elmondani.
- Itt a lehetőség...
- Hajdanán Albert Györgyi, a későbbi tragikus sorsú riporternő volt az első, aki a betegségem kezdetén interjút készített velem. Mondhatni, baráti viszonyba kerültünk, összejártunk, és tanúja voltam a depresszióját követő teljes leépülésének is. Meg annak, ahogyan bántak vele. Csak a celebet látták benne, az embert soha. Az ő emléke is közrejátszik abban, hogy most ennyi erőt érzek magamban. Soha nem szabad feladni, és ígérhetem, én nem is fogom.
