A tablók tanúsága szerint bizony már a reneszánsz világban létezett - a lovagi tornák hagyományos "sportágain", a birkózáson, az íjászaton, a lovagláson, a víváson kívül - az atlétika ("pálya-futással", súlylökéssel vagy távolugrással), az evezés, a fal-, illetve a tollaslabda, a teke, a tenisz, a torna korabeli megfelelője; Alexandre Doyle illusztrációi például nem csupán a Magyar Zoltánon vagy Borkai Zsolton felnőtteket emlékeztetnék a lólengésre.

S - hiszik vagy sem - van a falakon "futball" is, újabb bizonyságát adva, hogy a reneszánsz tisztelte a testet, sőt máig hatóan megszabadította "a lélek börtöne" meghatározástól. Az itáliai elődöt ugyanúgy calciónak hívták, mint a mai olasz labdarúgást, és Pietro di Lorenzo Bini már 1668-ban szabálykönyvet szerkesztett a játékhoz. Az eredetiben huszonheten alkottak egy csapatot, s abban több támadó sorakozott fel, mint védő. (Helenio Herrera ősei nyilván nem fordultak meg Firenzében vagy Velencében; igaz, a catenaccio milánói - és Olaszországban elhunyt - "feltalálója" spanyol származású szülők Buenos Airesben született, ráadásul kölyökkorától fogva argentin, francia kettős állampolgárságú gyermeke volt.)

Még nagyobb mezőnyt vonultatott fel a britanniai határlabda, amelyet képletesen teleraktak mindenféle átokkal (a valóságban rongyokkal tömték ki), majd átgurítottak a másik faluba, ahol a gömböt - gondolhatják - nem fogadták kitörő örömmel, sőt igyekeztek azt nyomban visszajuttatni a szomszédba. Heves vagdalkozás-rugdosódás lett belőle...

Amúgy a mostani MLSZ nyugodtan feleleveníthetné a határlabdát: jó ég, mi minden rosszal lehetne azt megtölteni!

Utazás a múltba