Az ott szunnyadt a szilveszteri forgatagban elhagyatott gyerekjátékszobában, a plüssállatok és a kisautók társaságában. Ám január elsejének fáradt délutánján egyszer csak életre kelt. Az igazgató meglepetést sejtető mosollyal hívott magával néhány, nem éppen a kölyökkorát élő vendéget a kicsinyek termébe, felkapcsolta a villanyt, és elérte azt, amit akart: meglett férfiak álltak tágra nyílt szemmel az asztal...

A gombfociasztal előtt.

Zöld volt az, akár a karácsonyfa, fehér vonalakkal és fekete-fehér kapufákkal, továbbá épp olyan formájú "játékosokkal", "akik" azokat az időket idézték, amelyekben valamennyi, magára kicsit is adó tinédzser fejből fújta a Benfica összeállítását: Costapereira-cavem-germano-raul-cruz... Mert hiszen megvolt a lisszaboni csapat is, miként az Inter (Sarti-burgnich-guarneri-picchi-facchetti...), a Real Madrid (Vicente-isidro-santamaria-zoco-pachin...), és persze az FTC, az Újpest vagy a Vasas azokkal a csatársorokkal, hogy Szőke-varga-albert-rákosi-fenyvesi, Fazekas-göröcs-bene-dunaikettő-zámbó, Molnár-puskás-farkas-korsós.

A direktor kitett magáért. Nem csupán az asztalt készíttette el, hanem beszerezte a jelen legkiválóbb csapatait is, a brazil válogatottól a Chelsea-ig: tessék választani! A pocakos, kopasz vagy éppen ősz felnőtt gyerekek meg belelendültek, a kölykök szobája egyhamar oly hangossá vált, mint előző éjjel a táncterem "Billy Ray Cyrusszal". A zsivaj hallatán lassanként odaoldalogtak az igazi kicsinyek is, majd tátott szájjal bámulták, mit csinálnak a bácsik. Nagy valószínűséggel most először láttak gombfocit, de Kaká, Ronaldinho, Lampard vagy Terry nevének zajos és gyakori emlegetése ott tartotta őket, mivel ezek a nagyfiúk nekik is "személyes" ismerőseik. Nem sokára már minden kis kíváncsi be akart szállni, de nem volt olyan könnyű a játék, mint azt gondolták, mert a hüvelyk- és a mutatóujj nehezen állt rá a passzra meg a lövésre; annál inkább arattak a nagyok, akik legutóbb harminc-negyven éve hajoltak a pálya fölé, ám a gombozás tekintetében nem koptak sokat, így akcióikkal leplezetlen csodálatot váltottak ki az apróságokból.

A történeteikkel úgyszintén.

"Emlékszel, amikor szüleink naftalinos kabátjairól vágtuk le a gombokat, hogy kapusokká ragasszuk össze őket?" "Öregem, volt úgy, hogy a Világválogatott nem bírt a Csepel kettővel!" "S hányan igyekeztünk utánozni Szepesit, miközben egyedül játszottunk, és hmmm... közvetítettük a meccset! Majd, miután anyuka ránk szólt, hogy fiam, fejezd be már ezt az üvöltözést, fejhangon folytattuk, de attól még inkább megőrült mindenki otthon..."

A legtöbbször persze mi voltunk a magyar válogatott, s normálisnak tetszett, hogy "oktattuk" az olaszokat, a spanyolokat, a németeket, a brazilokat. Két Altafiniért sem adtunk volna egy Göröcsöt, és három Schnellingerért sem egy Mészölyt. A gombfoci idehaza attól élte fénykorát, hogy létezett világszínvonalú, valódi magyar futball. Majd attól ment ki a divatból, hogy kezdett megszűnni az igazi labdarúgás itthon. Nem is volt komoly ember az, aki nem tudott virítani a világ nagy válogatottjaival és klub-csapataival, de az egyszerűen nem létezett, hogy valaki játékra jelentkezett az FTC, a Honvéd, az MTK, az Újpest, a Vasas, hát még a magyar nemzeti tizenegy híján. Úgy húsz esztendeje azonban melyik magyar együttes tagjainak a fényképét lehetne felragasztani a gombok tetejére ajkbiggyesztés nélkül, miközben a túloldalon külföldi szupersztárok sorakoznak? Elment a srácok kedve az egésztől.

Viszont a direktor az újév első napjának éjjelén újra benézett a játékszobába, és csavart egyet - ha nem is Nagy "Paróka" Pistával - Drogbával...

Végül jóleső érzéssel hagyta el a termet, miután az öszszes gombot gondosan eligazította.