Gyuri és csapata
- Apám azt szerette volna, ha új dresszben játszunk az új bajnokságban. Nem élte meg, de azt gondoltam, az a minimum, hogy teljesítem a kívánságát - szolgált magyarázattal az elmúlt két évben két osztállyal följebb kapaszkodó társaság legfiatalabb játékosa, majd asztalhoz állt a brigád, és a nyáron elment Gyuri féltő szemeitől immár nem kísérve, 7:5-ös vezetésről 9:7-re kikapott a szezonnyitón.
Edzenünk kéne néha - szűrte le a konzekvenciát Karcsi, a csapat legeredményesebb, immár nyugdíjas éveit töltő pingpongozója, miközben a cuccait rámolta a táskába a lepukkant öltözőben, különös gondot fordítva az ütőjére, mely szokás szerint a vastag falú, komoly védelmet nyújtó, dobozszerű tartóba került. Ez már a szebb napokat látott négyes tizenkét vagy tizenhárom meccsből összeszedett tizenkettedik vagy tizenharmadik veresége után történt, s a fiúk Ferit fixírozták erősen, aki megmondta előre, hogy baj lesz ebből. Hogy fölösleges volt feljutni, ott kellett volna maradni a Budapest I/B-ben, mert a Budapest I/A már bivalyerős, hajdani, mára kiszuperált menőkkel, akik azért arra még mindig veszik a fáradságot, hogy hetente legalább egyszer-kétszer tréningezzenek. Nem úgy, mint egyesek, akik csak a mérkőzések alkalmával, meggebedni járulnak az asztalhoz.
Egykoron, persze, nem csak meggebedtek. Egyikük még magyar bajnok is volt serdülőként, másikuk paralimpiai éremig vitte, a harmadik a jó hírű Pénzügyőrben püfölte, a negyedik a Postás ígéretes játékosaként kezdte. És amúgy manapság sem csak a mérkőzés utáni zuhany és sör tartja őket az asztalnál, hanem két, három, négy évtized óta az a kívülálló számára megmagyarázhatatlan vonzalom is, amelynek egy asztal, egy háló, egy labda és két ütő a tartozéka, na meg az, hogy ezt nem szabad abbahagyni. Ha edzésre nincs is idő, játszani kell; együtt és mégis külön-külön. Nyerni is kéne olykor-olykor, csak hát...
Persze, ha Zoli nem akar LeBron James babérjaira törni, és nem ficamítja ki a bokáját a hetedik mérkőzés után, kosárlabdázás közben (hát hol itt a profi szemlélet?!), Gábor meg nem utazgat erre-arra, csak azért, mert küldözgetik a munkahelyéről, ahol képtelenek fölfogni, hogy a csapat érdeke lenne az előbbre való, talán minden másképp alakul. Még az is előfordulhatott volna, hogy a szokásos, december végi évzáró vacsorán - az óbudai Fő téren tradicionálisan az egykor szintén "labdazsonglőr" Balog Gábor és neje, Ágika a két vendéglátó - Karcsinak, a csapatkapitánynak nem azt kell magyaráznia a szakosztály többi tagja előtt, hogy "nahát, tudjátok, ez az egész őszi szereplés csupán az altatás része volt, és majd tavasszal, amikor mindenki azt hiszi, mekkora ürgék vagyunk, beleröhögünk az összes, nagyarcú ellenfél képébe".
Pedig az előző idény végi, hagyományosan Pistánál, a szakosztály lelkénél tartott balatonvilágosi összetartáson - ahol a flekken, az ágyas szilva és egy szál gitár tényleg mindig nagyon összetartja a társaságot - még a középmezőnybe kerülés lett célként megjelölve. Most meg, a téli szünetben azon mereng a banda, hogy tavasszal összejön-e végre az első pont, esetleg mindenek netovábbja, az első győzelem...
Hat, egyenként tizenhat együttes alkotta csoportban zajlik a pingpongozók budapesti csapatbajnoksága. A bírók sosem késnek el - mecscsenként bruttó ezerhétszázért ez a minimum -, az eredmények szinte azonnal, a hírügynökségi gyorsasággal frissülő honlapon teljes részletességgel olvashatók, miként az aktuális tabella, a személyekre lebontott játékosrangsor is. Külön világ ez, üzletemberekkel, zenészekkel, jogászokkal, újságírókkal, gondnokokkal és levélkihordókkal, egyetlen elv mentén összegyűlve: jelesül, hogy mindegy, mit csinálunk, csak vegyük komolyan magunkat.
A csapat a kiesés szelétől erősen meglegyintve várja az új idényt, de egy biztos: megint csak nem múlik el meccs úgy, hogy szóba ne kerülne majd Gyuri, az egykori pingpongos "Minarik", aki, ha ott lett volna az idén is, semmi kétség, másként mutat a mérleg. Elég, ha mindegyikük magára tekint, a piros, hímzett mezre, na meg arra a csapatról ki sosem mondott mondatra, amely a mérkőzések elején felcsattanó, mindenki másénál harsányabb "Éljen!"-ből is következik.
Mármint hogy akármilyen is, a miénk.
