Gereblyézés helyett mélyszántást
A magyar sport termékhiányos üzletének fakuló kirakatában - miután futballunk már régóta nem lehet ott - az olimpia terpeszkedik. Valóságos kisgömböcként, amely mindent beszippant. Tudjuk, tudhattuk, hogy előbb-utóbb szétpukkan. Felvetődik a kérdés: van-e feszítő társadalmi igény az olimpiai lobbi által emlegetett "hagyományainkhoz méltó" olimpiai szereplés iránt, amelyet többnyire csak keveseket és rövid ideig érdeklő sportágakból, versenyszámokból izzadunk ki? Ki merem jelenteni: nincs! Nem voltak tüntetések a pekingi, úgymond kudarc miatt. Megjósolom, az esetleg még gyengébb londoni szereplés sem viszi ki majd az utcára az embereket.
Mi lehet a következménye annak, ha továbbra is társadalmi-nemzeti ügyként deklaráljuk az olimpiai eredményességet. Ebben a média - érthetően - kiváló partner, sportvezetőink többsége pedig továbbra is homokba dugja majd a fejét és farizeus módon megkerüli a kérdések kérdését. Nevezetesen, hogy a kiemelkedő nemzetközi eredményességhez, a sok olimpiai éremhez nálunk anyagi okokból is létrehozhatatlan, hatékony háttérintézmények kellenek, azonkívül rendkívül költséges eszközök, módszerek. Ezek jó része már most, de a közeljövőben biztosan doppingnak minősül, és bizony pillanatnyi státusától függetlenül is súlyosan egészségkárosító. Van pénzünk minderre? S ha lenne: erre kellene fordítanunk szűkös sportköltségvetésünk döntő hányadát? Nincs ennél nagyságrendekkel fontosabb, égetőbb társadalmi igény testkultúránkban?
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a sok honfiúi keblet ma is dagasztó olimpiai homokozót fel kell számolni. De a helyére kell tenni. Magam is tartósan, és mondhatom, sikeresen közreműködtem ott egész szép torták és sütik formázásában. Akkor még abban a meggyőződésben, hogy ez a játszótér legfontosabb szeglete.
Üdvös lenne megannyi más illúzióval is leszámolni. Téves a bajnokok példaadó erejének misztifikálása. A nyári olimpiákon 157 aranyéremmel büszkélkedő Magyarországon van több rendszeresen sportoló, egészséges, edzett honpolgár, vagy a csak 21 elsőséget felmutató Ausztriában? A másik divatos szólam: rendezzünk világversenyeket, ezek jótékony hatással lesznek az adott sportágra, a fiatalokat testedzésre ösztökélik, a gazdasági haszonról, az országimázs épüléséről nem is szólva. Az elmúlt évtizedekben számos ilyen rendezvény zajlott hazánkban, tartós hozadékuk jó esetben a nullához közelít. Egy példa. A 2006. évi úszó- Eb-n a 4800 férőhelyes "fizetős" lelátót - noha számos éremvárományos magyar úszó indult - egyszer sem sikerült megtölteni a végén már 1000 Ft-os jegyekkel sem. A potyautasokkal teli VIP-tribün természetesen mindig zsúfolt volt. Az esemény - enyhén szólva - nem vonzott turistaáradatot. Igaz, a négy-öt csillagos szállodák kihasználtsága némiképp javult a szép számmal ide érkező nemzetközi sportnotabilitások, közreműködők jóvoltából. Csakhogy az ellátásukkal, napidíjaikkal és ajándékaikkal is tetézett cehhet a rendezők, azaz mi fizettük. Az eseményre létesített - anyagi kényszerűségből nyitott, csökkent használati értékű - uszoda megépítése, majd működtetése folyamatos pénzügyi-költségvetési bravúrokra késztette és készteti azóta is az illetékeseket.
Szinte mindig ugyanaz a menetrend: az eleve tudottan irreális, elsősorban nem anyagi természetű hasznok ecsetelésével "hasba akasztani" az állami illetékeseket, hogy meglegyen a kormányzati garancia, majd a rendezvény elnyerése után folyamatosan zsarolni a költségvetést, hogy milyen szégyen lenne lemondani az eseményt. Azután kisebb-nagyobb, sokszor kreált botrányok után színvonalas rendezéssel lezajlik a program. A hivatalos vendégek magyaros, tehát túlzó vendégül látásával rásegítve besöpörjük az elismeréseket, néhány hétig még veregetjük a saját vállunkat, azután jön a kijózanodás. Amikor a sötét szobában egyedül maradunk, eljátszunk a gondolattal, mi lett volna, ha ezt a sok pénzt, az óriási apparátusi és társadalmi energiákat a sportág alapjainak megerősítésére fordítottuk volna. De hamar felmentjük magunkat, mondván, arra úgysem kaptunk volna semmit.
Sebaj, rendezzünk labdarúgó-Eb-t, majd olimpiát 2020-ban!
A 40 ezer nappali tagozatos hallgató katasztrofális testedzési körülményeit részben enyhítő sportcsarnok (a budapesti Tüske Csarnok) építését éppen 10 éve hagyták félbe. Azóta nem sikerült pénzt, megoldást találni ennek az abszurd helyzetnek a megszüntetésére, miközben jóval kevésbé fontos projektekre igen. A Puskás Ferencről elnevezett Stadion koszos, balesetveszélyes, csökkent funkciójú, többnyire üres romhalmazként éktelenkedik a főváros szívében. Drámaian csökkent a testnevelés órák száma és hatékonysága, ahol gyakorlatilag érvényesíthetetlen bármiféle követelmény, a végtelenségig elkedvetlenített, frusztrált testnevelő tanárok - tisztelet a kivételnek - "tanulómegőrzésre" rendezkedtek be. Nincs rendszeres testmozgást biztosító diáksport, a sportegyesületek, a versenyszerűen sportolók száma megállíthatatlanul csökken. Rohamosan nő viszont az egészségi problémákkal küszködő, túlsúlyos, aszociális gyermekek száma, vészesen romlik a felnövekvő generáció fizikai-mentális állapota. A felnőtteket nem is említem.
Feltétlenül és haladéktalanul változtatni kell az eddigi zsákutcás gyakorlaton, a sok évtizede lényegében változatlan sportpolitikán. A közeljövőben - a globális pénzügyi válság, a várható recesszió, a konvergenciaprogram követelményeinek szorításában - nem lesz jelentősen több költségvetési pénz a magyar sportra!
Elsőként a legfontosabb területeket, kitörési pontokat kell meghatározni. Legfeljebb kettőt, mert ha többet, akkor a változtatási szándék a szokásos módon szétaprózódik és áltevékenységbe torkollik. Elsőként az iskolai testnevelés és sport fellendítését említem. Nincs más út, hisz itt adottak, teremthetők meg - fokozatosan - a legkisebb társadalmi ráfordítással a szükséges feltételek. Még akkor is, ha az oktatási tárca - finoman szólva - zsigeri alapon viszolyog a korrekcióktól. A csendes többség, a választópolgárok elsöprő hányada azt várja, hogy az oktatási intézményekben teremtődjenek meg gyermekei, unokái számára az örömteli, rendszeres sportolás vonzó körülményei. Hogy ne csak az anyagilag jobban eleresztett szülők gyermekei sportolhassanak a mind borsosabb díjakkal és egyéb kiadásokkal járó tanfolyami, egyesületi foglalkozásokon. Másodikként a kisegyesületek működőképességének javítását, számuk gyarapítását, felvevőképességük növelését kell előmozdítani. Ehhez bizony radikálisan át kell csoportosítani az állami pénzek felhasználásának foggal-körömmel védett belső arányait, hitbizományként kezelt tételeit. Az új prioritások részesedésének legalább 70-80 százalékosnak kell lennie. Persze, ez is kevés, ezért hozzá kellene nyúlni a családi ezüsthöz is. A funkciójukat jórészt elvesztett, elvesztő edzőtáborokhoz, egyéb sportlétesítményekhez, ingatlanokhoz, intézményekhez.
Az államnak természetesen van feladata a sportban, de nálunk torz arányok érvényesülnek. Az állami tevékenység leginkább az élsportban nap mint nap keletkező bozóttüzek kézivezérléses oltásában merül ki. A koordináció, a szolgáltatás, a projekt- és programfinanszírozás nem a leglényegesebb területekre irányul. Nem marad energia a minisztériumok közötti együttműködés megvalósítására, a szinergiák kihasználására, uram bocsá' a szükséges szakmapolitikai döntések "kiprovokálására", a kölcsönösen előnyös invesztíciók felkutatására, majd levezénylésére.
Példaként és nem először, nyers ötletként hozom fel az egészségbiztosítás bonus-malus rendszerének bevezetését. A rendszerbe önként belépőket, akik egyúttal vállalják a kiszélesített megelőző, szűrőrendszeri vizsgálatokban való részvételt, azzal lehetne motiválni, hogy ha eredményesen őrzik, állítják helyre egészségüket, kisebb összegű egészségbiztosítást fizetnek. Ez nagyszerűen kamatozna a sportban is, mert testedzés nélkül a magas szintű egészség megóvhatatlan, helyreállíthatatlan.
A sportra fordítható anyagiak gyarapításában számításba jöhetne a szerencsejátékok bevétele, pontosabban játékadója is. A jelenlegi költségvetési helyzetben persze nem úgy, hogy a már meglévőből adjanak többet, hanem új ötletek, lehetőségek feltárásával, megvalósulásuk segítésével, az újakból keletkező friss források egy részének a sportra fordításával. És természetesen ennek 70-80 százalékát is a preferált területekre kell irányítani.
Mi lenne ez esetben a hazai verseny- és élsporttal, az olimpiai felkészüléssel és részvétellel? Egyrészt rendelkezésükre állna az általam üdvösnek tartott 20-30 százalékos részarányt jelentő állami támogatás, másrészt a gazdaság privát szereplőire kellene hagyatkozniuk. Ez pillanatnyilag nem sok jót ígér, de nincs más út. Végső esetben pedig a gyökerekhez, az amatőr sportba való - részleges, időleges vagy végleges - visszatérés a recept.
Összegezve: megengedhetetlennek tartom, hogy a jövőben is a már régen túlhaladott, változtatásra érett, másodlagos-harmadlagos társadalmi jelentőségű, gyenge hatásfokkal üzemelő sportterületekre, struktúrákba öntsük az adófizetők pénzét. Véget kell vetni itt is az állami szereptévesztésnek, a Potyemkin-falvak építésének, de mondhatom úgyis: gereblyézés helyett nagyon-nagyon mély szántást ajánlanék.
A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, az MSZP országos sporttagozat tagja
