Nincs ezzel semmi baj, amíg a győzikés művilágnak megfelelő szakértők hangoztatnak ilyesmit, elvégre (bizonyos fokig) hozzászoktunk mi már ahhoz, hogy hoszszú hónapokon át izzadó tenyérrel szorítsunk például azért: a Megasztár női műsorvezetője képes legyen elmondani egyetlen figyelemre méltó mondatot. (Fájdalom, eddig ez nem sikerült, de a döntő még hátravan.)

Az viszont már - paradox módon - elgondolkodtató, ha a debreceni klubelnök beszél efféléket. Előrebocsátom, Sándor Tamással nincs különösebb gondom; korának jellegzetes játékosának tartottam mindig, ami esetében annyit tesz, hogy rossz időben született. Olyan kombinatív érzékkel, amilyen neki volt, a valódi magyar futball évtizedeiben sokra vihette volna... Vagy semmire sem. Elvégre hallatlan konkurenciával kellett volna megküzdenie, viszont sokszorosan jobb játékostársaktól-edzőktől tanulhatott volna. Már, ha gyorsabban futballozik, mert azzal a sebességgel, amely a sportág mérhetetlen hazai hanyatlásának periódusában kifejlődött benne, a valódi trénerek eltanácsolják hamar... (Mihez tartás végett: a Debrecenben a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján olyannyira ünnepelt Menyhárt Ernő legalább anynyit játszott a Vasas III-ban, mint a II-ben. Az "egybe" - noha remekül cselező, ráadásul fizikailag is kitűnő adottságú középpályás volt - nem fért be.)

A klubelnök azonban letette a voksot Sándor mellett, megfeledkezve - csak kapásból említem - Puskás Lajosról, Zilahiról, Kertész Tamásról, Nagykaposiról, a két Varsányiról, Bodonyi Béláról, Sallairól (is). Rendben, a hatvanas évek elejének DVSC-je "ingázott" az NB I és az NB II között, de hát akkoriban igazi FTC-vel, Honvéddal, MTK-val, Újpesttel, Vasassal - és ugyancsak valódi Diósgyőrrel, Doroggal, Győrrel, Péccsel, Salgótarjánnal, Szegeddel, Tatabányával - kellett találkoznia. Ehhez képest olyan hetei is voltak, amelyek során Kispesten legyőzte a Honvédot (4-3), otthon felülmúlta az FTC-t (2-1), majd 7-4-re nyert Diósgyőrött. Az ellenfeleket Tichy Lajos, Albert Flórián, Solymosi Ernő vezérelte... Nem mellékes az sem, hogy 1964-ben - amikor a Debrecen egy-egy győzelemmel és döntetlennel, valamint 11 vereséggel az utolsó helyen zárta a bajnokság tavaszi szezonját - a Nagyerdőben 22 ezer néző fogadta az FTC-t, 16 ezer a Dorogot (!), továbbá egyaránt 12 ezer a Komlót (!), a Honvédot, a Vasast.

A dekádokkal később elért bajnoki címek ne tévesszenek meg senkit. Azokat már számottevő labdarúgók nélküli versenysorozatokban hódították el az "utódok", akik a hajdani NB I-ben a kiesőjelöltek közé sem tartoztak volna, merthogy fel sem kerülnek az első osztályba. Gondolják meg: Puskás Lajos a Vasas veretlen bajnokcsapatának törzstagja volt 1966-ban - a 3-1-es magyar-brazil vb-mérkőzés évében -, de a DVSC még vele is csak "átszállójegyet" váltott az élvonalba. Akkor a maiakkal vagy a közelmúlt debreceni játékosaival mi lenne a helyzet? Ám ez csupán elmélkedés. Tény viszont, hogy az egy világbajnokságon járt Bodonyi 27-szer, a két vb-n szerepelt Sallai Sándor 55-ször játszott a nemzeti együttesben, míg Sándor Tamás csak 11-szer. Hogy az előbbi kettő mennyivel különb válogatottakban lépett fel (noha - értelemszerűen - öszszehasonlíthatatlanul nehezebb volt bekerülnie), az nem lehet vita tárgya.

A debreceni klubelöljáró azonban figyelmen kívül hagyta az elődöket. S még ez a jobbik eset. Mert - bár feltenni sem merem - nincs kizárva, hogy nem is tud róluk.