Semmi különös, csak a megszokott közöny. Később majd akad némi izgalom is, most még az öltözőben készülnek a csapatok. Készül még valaki, akinek ez az egyébként "muszáj derbi" nagyon fontos, a mindent és a véget jelenti. A bíróról beszélek, aki utoljára vezeti majd ki a játékosokat; néhány hete közölték vele, nem számítanak rá többé az országos keretben. Máshol - értsd: lejjebb - igen, de ott nincs kedve sípolni, álma rövidesen a késő őszi ködbe veszik.

A diósgyőri műfűről nincs tovább.

Kollégák érkeznek, emlékek sejlenek föl a játékvezetői öltőzőben: egy pályafutás lezárul. A huszonnégy éves bíró harmadmagával utoljára indulna bemelegíteni, izmai már égnek a krémektől, amikor halk kopogás hallik az ajtó felől. Hazai játékos lép be, és közli, hogy nem játszanak. Nem kapnak fizetést, sztrájkolnak hát, a meccs elmarad. Szomorkás vigyor jelenik meg a játékvezető arcán: még elbúcsúzni sem tud élete nagy szerelmétől, az utolsó találkozást is elveszik tőle. Búcsúpuszi sem jár. A játékos távozik, néma csend a három között, senkinek nincs mondandója.

Pillanatnyi döbbenet után éled az öltözőfolyosó, a történet nem ér véget. Mégis lesz meccs, ifistákkal áll ki a Diósgyőr. Aztán megint újabb változat, vállalják a fiúk, tán sztrájktörő van köztük. A vendégek, az NB II-ben vitézkedő bőcsiek melegítenek, ellenfélre várnak.

Ömlő esőben aztán mégis kifut a két csapat, a pálya mellett forralt bort mérnek. A játékvezető sípjába fúj, másodpercek sem telnek, és szikrázik a meccs, az idegtépő előjáték megviselt mindenkit. Utoljára sem jut gálaelőadás az ezúttal kék ruhásnak, bár játékvezetőnek ilyesmit nem is ígért senki. Még utoljára is villannak a lapok, kemény szavak pattognak. Rohangálni is kell.

Az utolsó néhány percben járunk. Egyre ritkábban szól a síp, egyre dinamikusabbak a sprintek, még utoljára mutatna valamit. Minden egyes passz egy-egy mérkőzéssé lesz, minden lefújt szabálytalanság egy-egy barátért szól, az utolsó sárga lap kilenc év csodájának szimbóluma. Fogy az idő, a majdani hiány szülte fájdalom már tépi a fiút.

Amikor az egyetlen perc hosszabbítást jelezni a magasba lendül a hüvelykujja, akkor egyszerre jár Boldogon, Rimócon, Baktalórántházán, Miskolcon meg soktucatnyi településen, városban és faluban. Életek, sorsok, ítéletek, érthetetlen hibák és megbocsáthatatlan tévedések sűrűsödnek egyetlen perccé. Gólok és kiállítások emlékei keverednek, lepereg kurta pályafutásának filmje.

Eltelt a perc. Eltelt kilenc év. Eltelt a körzeti bajnokság, a sörrel locsolt levonulás, elteltek a megyei rangadók, eltelt a megszámlálhatatlan meccs, eltelt az álom. Az első sípjel rövid, alig hallható, a második tán még gyengébb, a harmadik, az utolsó elemi erővel robban, véget sem akar érni. Jönnek a játékosok kezet fogni, némelyik figyelmes, a sportpályán kívül is sok sikert kíván az elfogódott fiatalembernek.

"Aki diósgyőri...!" - zúg utoljára a kitartó félezer. Egy pillantás rájuk, aztán végleg lelép a színpadról. Baktatnak az öltöző felé. Lenne mit mondaniuk egymásnak, mégis halkan ballag a három, középütt a sípos. Elveszett az álom, soha nem vezet meccset az első osztályban. Már sehol sem. Elnémult a síp.

Vége. Befejeztem.