A fiatalok jó része szintén így van ezzel, hiszen futballmentes környezetben nő fel, nincsenek itthoni labdarúgó-ideáljai, sőt (mivel a sportág dicső hazai múltjáról nagyon keveset - vagy semmit nem - tud) azt gondolja: a világ úgy van kitalálva, hogy futball csak külföldön létezik.

De azok is, akik még kitartanak, mindinkább fogyatkoznak. Eredendően persze azért, mert a nívó - noha mindig azt hisszük, egyszerűen nem romolhat már - mind elkeserítőbb, vagy legalábbis annak látszik. A magyar futball kulcsproblémái közé került ugyanis a televíziós közvetítés. A legnagyobb gond természetesen a labdarúgás minőségének hiánya. De az az üzenet, amely a képernyőn keresztül eljut a készülék előtt ülőkhöz, a nyomasztónál is nyomasztóbb. Egyfelől ma mindenki annyi mecset néz meg Európa különböző bajnokságaiból, amennyit csak akar. S ha e dömping közben valaki belepillant a magyar bajnokiba is, az színesben is fehéren-feketén tapasztalja: nem egyszerűen rosszabb futballt játszanak idehaza, hanem már-már más sportágat űznek. Másfelől a tévéközvetítés - a megfelelőtől messze elmaradó labdarúgó-színvonal esetén - még akkor is veszélyes, ha a találkozók tálalása általában megengedő (nemegyszer a valóságtól elrugaszkodó). Túl azon, hogy a néző a "játék" tekintetében lát, amit lát - képzetlenséget, lassított felvételre emlékeztető tempót, akaratgyengeséget -, szemébe szökik az is, hogy a lelátók jelentős részében nincs ember. Ez még inkább megerősíti benne a teljes nihil érzését, s a mintha-kommentárok dacára (értsd: úgy teszünk, mintha itt igazi futballmeccset játszanának) pánikszerűen kapcsol vissza Angliába, Olaszországba, Spanyolországba.

A közönyre jellemző: a magyar labdarúgás legnagyszerűbb klubjainak egyike, az MTK fennállása százhúsz éves jubileumát ünnepelte vasárnap, de ez - néhány régi Hungária körúti sportolón és szurkolón kívül - szinte senkit nem érintett meg. Két okból sem. Egyrészt azért nem, mert a jelenlegi csapatnak annyi köze van a valódi MTK-hoz, mint a mostani "FTC-nek" az FTC-hez, a "Honvédnak" a Honvédhoz, az "Újpestnek" az Újpesthez, a "Vasasnak" a Vasashoz. Másrészt azért sem, mert a klubvezetés még inkább mélyíti a szakadékot az eredeti, illetve annak modern kori változata között; ha akarná, sem tudná jobban azt sugallni, hogy minden mindegy. De tét tényleg nincs: napjaink itthoni labdarúgásában a felzárkózásnak a nyomai sem mutatkoznak, s mivel mindenki tisztában van vele, milyen távol van innen a futball, még az amúgy sem különösebben előtörő szándékot is gyengíti a messzeség. Mit lehet kezdeni például azzal a helyzettel, hogy Magyarország listavezetőjének hetet rámol be a tekintélyes múltú, de nem a gólesőiről elhíresült berni Young Boys?

Az efféle, évről évre ismétlődő, kínos szembesülések nyomán a magyar labdarúgás számára nincs más: marad magának. Meg annak a legújabb kori törzsközönségnek, amelynek megnyilvánulásai alkalmával gyakorlatilag minden mérkőzést be lehetne szüntetni. A tévé ebben a tekintetben is "ártalmas". Noha senki nem akar tudomást venni róla, miféle szurkolási "kultúra" alakult ki hazánkban, a rigmusokat minden televíziónéző jól hallja, s azonnal elhatározza: akkor sem indul el a meccsre, ha véletlenül eszébe jutna kimenni. Sőt - amennyiben a gyerekben felmerülne ilyesmi - a leghatározottabban eltiltja a srácot a pályák látogatásától.

Mindez épp olyan szomorú, amilyen bánatosak voltunk valaha - figyelem: több milliónyian -, hogy mi lesz velünk tavaszig. Azért van valami jó is a jelenlegi magyar labdarúgásban: bár futball nélkül csak nehezen, e nélkül könnyen ki lehet bírni.

Szedd ki!