A sokadik kudarcban magam is érintett vagyok, hiszen elsősorban az újságírók a felelősek az idei vesszőfutásért. Ezt biztos forrásból tudom: maga a játékos utalt rá. Úgy fogalmazott, hogy a sajtó képes az egekbe emelni az embert, aztán, ha úgy adódik, gyorsan ejti is. (Esetében az emelés még rendben is volna, az ejtésről alighanem képzelődik.) Kijelentését nyugtázva nem is kétséges, hogy minden bizonnyal az a (nem kevés) sajtómunkás tette a legrosszabbat vele, aki tavaly az esztendő női sportolójának választotta, ahogy az is, aki az idén cikket írt róla. Aki mindkettőben vétkes, arra nincs is jelző, az illető majd elszámol a lelkiismeretével - ha egyáltalán képes lesz megbirkózni e roppant teherrel.

Szávay Ágnes az idén egyetlen tornát sem nyert, "kakukktojás" fináléját még februárban elbukta. Emelt fővel csak ez utóbbi, párizsi helyszínről és Wimbledonból (4. fordulós búcsú) távozhatott, minden más helyszínen szinte csak a szégyen. Huszonöt tornán indult az idén, tucatnyin már az első mérkőzésén kiesett. (Ötvenegy összecsapásból mindössze huszonhatot nyert meg, vagyis a mérleg éppen csak pozitív.) Az Australian Open, az "Ági-napoknak" tervezett budapesti torna és a pekingi olimpia még a többinél is fájdalmasabb kudarc volt. Hatszor kapott ki a világranglistán százon kívüli versenyzőtől, top tízes teniszezőtől csupán kétszer; ennek az a magyarázata, hogy mielőtt kezet foghatott volna valamelyik nagymenővel, Szávay az esetek többségében már a repülőjegy átíratásával volt elfoglalva.

Pedig. A négy Grand Slam-tornán álomsorsolást ünnepelhetett. Az "egymérkőzéses" Melbourne-ről nincs mit beszélni, a Roland Garroson a világranglista 109. és a 83. helyezettjének legyőzése után kikapott a 87.-től. Wimbledonban nyert a 80., 87. és a 34. ellen, aztán nem bírt a 133.-kal. A US Openen sikerrel kezdett a 382.-kel szemben, utána vereséget szenvedett a 81.-től. Áprilisban, a charlestoni torna előtt 13. volt a rangsorban, onnan sikerült leküzdenie magát a huszonvalahányadikra. (Pontos adat csak a hétfőn esedékes világranglistán, de ne legyenek illúzióik.) Nem volna ez akkora tragédia, ha nem tudnánk, micsoda lehetőségeket puskázott el az idén, és ha azt is elfelejtenénk, hogy tavaly a 207. helyről tornázta fel magát a 20.-ra. Az, hogy egy ilyen gyászos esztendő után sem drasztikus a (helyezésbeli) visszaesés, csupán a tenisz semmilyen más sportághoz nem hasonlítható, speciális pontszámításának köszönhető, ám ez senkit ne tévesszen meg.

Azt volna dolgunk körbejárni, hogy tipikus magyar betegségről (jóllakottság) beszélhetünk-e Szávay esetében is, vagy nála konkrétan tetten érhetők szakmai és menedzselési hibák. Nyugodtan találgathatunk, bajunk nem eshet: lelket nem tiprunk, sebeket nem szaggatunk föl, sírógörcsöt nem idézünk elő, ugyanis Ágitól magától tudjuk, hogy az újságírók förmedvényeinek olvasásától menedzserileg-szülőileg el van tiltva. Jómagam egészen mostanáig türtőztettem magam - nem volt könnyű, amikor az ország tavalyi kedvencét Fedakok, Amanmuradovák és Klepacok alázták -, vagyis a mosolyogtató embargóban, ha úgy tetszik, nem vagyok érintett, viszont van róla véleményem. Menedzsmentje annak a kislánynak rendelt el nyilatkozatstopot - érthetetlen módon elsőként éppen azon a rendezvényen, amelyen őt ünnepelték mint az év sportolónőjét -, aki tavaly tavasszal még elsírta magát, amiért a Római Teniszakadémián nem teniszezhetett váratlanul megbetegedő ellenfelével. Attól a sajtótól tiltották el az őt varázslatos gyorsasággal felkaroló mentorai, amely mindössze fél év alatt tette országos kedvenccé a korábban junior Grand Slam-győzelmei dacára jószerivel ismeretlen kislányt.

És ha már szóba jött a "római": tavaly ott kezdődött a nagy sorozat - köszönhetően a versenyigazgatótól kapott szabad kártyának. Is. Ha nincs a wild card, elődöntő sincs, s tán javuló forma, izmosodó önbizalom sincs. Ám a hála a sportban sem ismert fogalom, ezért fordulhatott elő, hogy méltatlan alkudozások előzték meg Szávay idei budapesti fellépését. (Nehogy eljöjjön az idő, amikor falat kenyeret jelentene egy újabb, a Mátyás király úton fölajánlott szabad kártya...) Az idény második fele már a magyarázkodások és a píárcikkek jegyében telt, némi bocsánatkérésféle csupán a drámai gyorsaságú olimpiai kiesés kapcsán volt tetten érhető. Szávay kóros önbizalomhiánnyal magyarázza az eredménytelenséget, ám talán nem kellene kizárni menedzsmentje és szakmai stábja felelősségét sem. A kívülálló számára úgy tetszik, Ági egyelőre fut a pénze után, vakon bízik azokban, akik kezébe sorsát (pályafutásának alakulását) tette; még az sem kizárt, pillanatnyilag képtelen eldönteni, kire is hallgasson.

Most azonban lesz néhány hete arra, hogy rendezze indulatait, és végiggondolja: mindenki ellenség-e, aki mást mond, mint amit a súgók. Hogy aki nem boldog egy-egy (vagy éppen huszonöt) vereség miatt, az még nem rosszakarója is egyúttal. Hogy a homokba dugott fej semmire sem megoldás, bárki tanácsolja is azt.

Aki hallja, adja át!

Szávay Ágnes: ma már ritkábbak az örömkönnyek