- Hajnali ötig?

- Ha jól emlékszem...

- Itt vagy ott?

- Már Pécsett. Vasárnap hajnalban értünk haza Eszékről, hogy aztán egy pubban jól nekiálljunk mulatni. Barátom, egyben a Kiscsillag együttes frontembere, Lovasi András is szórakoztatott bennünket, úgyhogy mondhatom, remek buli volt. Persze: én szerveztem. Illetve: ezt is én szerveztem.

- Is?!

- A felkészülés és a mérkőzések során hoztam-vittem a palánkot, osztottam a melegítőket, megkértem a csarnok portását, hogy kapcsolja fel a villanyt és így tovább. Csupán a csapatbuszt nem vezettem, noha végig készenlétben voltam, hogy esetleg sofőrként is debütálok. De ez mind semmiség ahhoz képest, hogy megesett: a barátom adott nekünk pénzt repülőjegyre.

- Ne már!

- Ha mondom!

- Fölötteseivel közben mi volt a helyzet?

- Túl azon, hogy az utóbbi másfél évtizedben nem volt ilyen gyenge csapatom, mint amilyen a jelenlegi, ekként pályám legnagyobb sikerét értem el most, a szövetségnek csak köszönettel tartozom: hagytak dolgozni. Hagytak, amennyiben egyetlenegyszer sem jöttek oda hozzánk, s érdeklődésükkel egyszer sem zavarták meg a munkát.

- Úha...

- Miután a magyar kosárlabda romokban van, ez a széria példa volt arra, mit is jelent a szakmai alázat, az akarat, a lélek. Az, hogy nincs pénz, mackófölső vagy segítség, nem zárja ki a jó edzésmunkát. És azt sem, hogy a lányok meghaljanak egymásért a pályán. Megmutattuk, hogy fölösleges folyton sírni, lehet dolgozni is. Más kérdés, hogy szimpla lelkesedéssel a júniusi, rigai Európa-bajnokságon mit sem érünk majd. Ha a válogatott körüli feltételek nem javulnak, nem épül ki profi struktúra, akkor a helyzetünk reménytelen.

- A nyáron, amikor Bérestől Iványiig úgy másfél csapatnyi játékos lemondta a válogatottságot, minden bizonytalan volt, és attól kellett tartani, hogy az erős csoportba került együttest szétpofozzák a vetélytársak, megkérdeztem öntől: mégis, miért vállalta el újra a kapitányi posztot? Azt válaszolta: azért, mert ha most nem csinálunk valamit, a magyar női kosárlabdának vége. Hát: csinált valamit...

- Korábban többször is megkaptam a magamét azért, mit, hogyan mondok, miként viselkedem, noha ebben a szakmában nem a beszéd meg a kispad melletti ugrálás a lényeg; nem ettől leszünk jó vagy rossz edzők. A lényeg abban áll, mit tesz az ember. Én azt tettem, hogy alázatosan, csöndesen beálltam a sorba. És mindezt úgy, hogy már voltak eredményeim: előző kapitányi korszakomban kétszer is kivittem a válogatottat az Eb-re, legutóbb 2003-ban; azóta legföljebb tévén nézhettük a kontinenstornát. Aztán valamiért szerződtetett az Euroliga-címvédő Szpartak Moszkva is... Mit mondjak? Itthon mindenkinek van valami sérülése, sértettsége, ebből fakadóan a kérdés általában így tevődik föl: mit tett értem a haza? Holott a kérdés, mint azt mi most Fegyvernekyvel, Vajdával, Bujdosóval és a többiekkel megmutattuk, inkább az: mit tettem én a hazáért?

- Mikor kezdi meg a munkát az orosz topklubnál?

- Egy hét múlva. Legközelebb decemberben jövök haza, és jó lenne, ha a válogatottnál addigra változna az alaphelyzet.

- Mi van akkor, ha minden marad a régiben?

- Akkor fölösleges elmenni az Eb-re.

- Alternatíva?

- Esetleg újkori Minarik Edeként megtanulok sofőrködni is.

Irány Riga!