Megyesi Gusztáv: Lányok, sírjatok!
Janicsnak most szinte elő van írva, hogy márpedig ne legyen csalódott és szomorú, örüljön az ezüstnek, bronznak, mert azok is szépen csillognak, s gondoljon arra, mekkora pályafutás az övé. A tévében a szövetségi kapitány is ezzel vigasztalta, van neki három olimpiai győzelme, tizennyolc világbajnoki aranya, ennek örvendjen. A sportlapban Nagy Tímea kétszeres olimpiai bajnoknő mondja, hogy Natasa a mennybe vágyott, ám így is a felhők fölé jutott, még Jakupcsek tévés személyiség is megszólalt, aki ehhez is ért, az ezüsthöz, hiszen nemrég ő is szült, így bizton állíthatja, hogy szülés után sokkal nehezebb kajakozni, mindösszesen tehát egy ország kéri, hogy tessék abbahagyni a sírást.
De miért nem lehet békében hagyni Janicsot, hogy igenis, keseredjen el, ostorozza csak saját magát, ő tudniillik ettől Janics. Friss bajnokként ő kiáltotta a szélbe két méterrel az athéni célvonal után, hogy „én vagyok a világ legboldogabb embere”, mert ő ilyen, a saját szemünkkel látjuk, hogy rendre ezer fokon ég, és a pokolban is a tűzből merít erőt; hagyni kellene, hogy kisírja magából ezt az ezüstöt és bronzot, amit már ő se mer kudarcnak nevezni, mert mit szólna a világ. Ne legyünk önzők, ne erőltessük Janicsra a közhelyeinket, a kudarcok utáni örökös önbecsapásainkat és magyarázkodásainkat, ne mondjuk a vereséget győzelemnek, még szülés után egy évvel se, főleg olyan kontextusban ne, miszerint „ahhoz képest, hogy szült, egészen jó volt”. Ja és persze, hogy ilyen a sors, a versenysport különösen, egyszer fent, egyszer lent, ez tudniillik méltatlan hozzá, Janics ugyanis pontosan tudta, mi vár rá, sőt azzal is tisztában volt, hogy éppen egy éve szült, mindezt belekalkulálta a terveibe, ennek tudatában akart aranyat, s éppenséggel megalapozottan, nem pedig a vakvilágba ígérgetve.
Kell az ezüst. A lehető legemberibb pofon, amit sportoló kaphat, pedig nyilván nagyon fáj. Fel kell nézni a dobogó tetején álló győztesre, aki tán nem is jobb, és jó pofát vágni a vereséghez. Nem lehet e helyzetet kiemelni a pillanatból, s azt mondani, hogy Rióban majd sikerül, mert ez is csak önáltatás. Ez a londoni olimpia volt, a riói meg a riói lesz. Lőrincz Tamás mondta az elveszített birkózódöntő után a riporter vigasztaló szavaira, hogy „ez az esély soha többé nem jön vissza... több volt bennem, és ilyen lehetőség még egyszer talán soha nem adatik meg”.
Azért is kell az ezüst, mert a vesztes lehorgasztott feje, kényszerű mosolya hitelesíti a későbbi aranyat, az teszi a bajnokokat nem ikonná és nem élő legendává, hanem emberivé, amire most a legnagyobb szükségünk van. Amikor női kajakpárosunk csak a második helyet szerezte meg, Janics azt mondta a Nemzeti Sportban: „Nem égett bennünk az a láng, ami szokott”. Kovács Katalin a Népszabadságban pedig ezt: „Valahogyan nem égett a szokásos tűz bennem”. Azt már megszoktuk, hogy a vesztes a körülményekre, pályára, szélre, fáradtságra fogja a kudarcát, és Londonban – szerencsére – már az is bevett gyakorlattá vált, hogy a vesztes sportszerűen az ellenfelet dicséri, elismerve: jobb volt nála. Ám hogy beismerje, ezúttal nem volt meg benne a szükséges és elvárható tűz, ez merőben új. Az csak az igazi nagyok sajátja, hogy a világ elé merik tárni legbensőbb titkukat is, még azt is, hogy most valami nagyon hiányzott legbelül. Van mire őszintének lenniük, úgyhogy csak nyugodtan sírjatok, lányok!
