Algéria, Belgium, Costa Rica.

Objektív okokból egyelőre nem tudom, Kis Károly labdarúgóedző (Szolnok, NB II) mit lenne képes kihozni a citált három válogatott bármelyikéből, mindazonáltal legalábbis vélelmezhető, hogy valami könnyű kis vb­-nyolcaddöntőbeli fellépést feltétlenül.

De ne legyek már ennyire visszafogott: alighanem az is reális alapon nyugvó gondolat, hogy a világranglistán előkelőbben jegyzett csapatok se buknának össze attól, ha Kis – vagy bármelyik magyar kollégája – ülne a kispadon. Tudniillik az a tréneri tudás, amely itthon összpontosul, nyilvánvalóan egy az egyben összevethető a különféle selejtezőkhöz, továbbá világversenyek csoportmérkőzéseihez szükséges képzettséggel, hozzáértéssel, szakértelemmel.

Ezt egyébként magától az érintettől tudom. Ellenben nem lenne szép, ha Kis úgy értelmezné ezt a szituációt, mintha jól kiszúrtam volna magamnak. Nem, akadnak itt még – bőven – mások is.

Kis – becenevén: a Mátraballai Mourinho – ugyanis csak azért került ennyire előtérbe, mert szaktársai közül neki sikerült a leghangzatosabbat nyilatkoznia a vb vonatkozásában. Ezzel együtt az a konklúziója, hogy „a sokat kritizált magyar edzői karból tudnék legalább tíz­-tizenöt kollégát mondani, aki Angliával jobban szerepelt volna, mint most Roy Hodgson", semmiképpen sem erősebb a többi összegzésnél, amely arról tanúskodik: a hazai futballélet szereplői akárha megrekedtek volna a hetvenes-­nyolcvanas években, amikor még, ugye, viszonylag értékelhető nívójú volt magyar labdarúgás, és sokkal közelebbről sóhajtozhattunk a „...na de mi vagyunk az Aranycsapat örökösei, mi tanítottuk a világot futballozni" rezümé fölött.

Vahid Halilhodzic magyaráz. Na erre bármelyik magyar megye II-es edző képes lenne Stefano Rellandini / Reuters

„A franciák összevissza próbálkoznak"; „nem is értem, a hollandok mit akarnak"; „a Costa Rica-iak közül egy játékos kivételével nem ismerek senkit" – a magam részéről csak lestem e mondatokat olvasva-­hallva, és arra gondoltam: ha most speciel egy viszonylag hosszabb Hold­-túra abszolválása után érkeztem volna vissza a Földre, bizonyára azt érezném, hogy részint kint vagyunk a vébén, részint edzőinket szétszedik a világ topklubjainak titkos szivarszobáiba is bejáratos menedzserek.

Most szóljak én a magam diszkrét módján, hogy bocs, fiúk, megint übertévedésben vagytok?

Esetleg véssem ide, hogy hiába stratégiai ágazat a magyar sport/futball, a sokkal több pénz még nem jelent automatikus felértékelődést, mintegy európai térképre helyeződést?

Vagy írjam le, hogy Vahid Halilhodzic futballedző (Algéria) bosnyák, kollégája, Jorge Luis Pinto (Costa Rica) kolumbiai állampolgárságú, és még csak Marc Wilmots (Belgium) sem brazil, argentin vagy német?

Szólhatnék, persze, de körülbelül nem értenék, mint ahogyan azt sem, mi a gond azzal, ha a máltai bajnokság ötödik helyezettjének félprofijai 1­-1-­re viszik az FTC elleni Európa Liga­selejtezőt, s a DVTK-­nak is meg kell majd izzadnia a szintén nem spanyol Birkirkara pályáján az itthoni 2-­1 után.

Sajnos az van, hogy nem tanultunk semmit, nem értünk a világból semmit: csak nyomjuk a hodgsonos lufikat, s örülünk, ha Ceglédhez látogatva kihúzzuk iksszel. S – persze – furcsálljuk, hogy a meccs után körülnézve nem látjuk a tribünön a szakmai meglátásainkra oly' kíváncsi angol, algériai vagy bosnyák menedzserirodák képviselőit.