A meccset megelőzően még Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes és Porga Gyula veszprémi polgármester is hangot adott annak a véleményének, hogy „elfogadhatatlan az EHF határozata”, az FTC pedig felajánlotta anyagi hozzájárulását a majdani büntetés esetére... Nos, a hazaiak kemény magja végül is köztes megoldást talált: a Bajnokok Ligája-induló felhangzása közben – amíg a „szelídebb” nézőkollégák odabenn végigdudálták ezt a zeneszámot – kivonult a folyosóra, így aztán a Himnuszt zengő kórus hangja éppen hogy csak beszűrődött a pályára.

Az első kérdés után már „csak” a második megválaszolása volt hátra a most is dugig telt csarnokban: vajon Mocsai Lajos együttesének sikerül-e ledolgoznia a Spanyolországban összeszedett háromgólos hátrányt, s ennek nyomán kivívnia a továbbjutást?

Nincs miért fukarkodni a jelzővel: pazarul kezdett a bakonyi együttes. A „mínusz hármat” már kilenc perc elteltével egalizálta az utóbbi időben gyakran akaratgyengeséggel is vádolt társaság (5:2), amelynek játékosai most átszellemült fizimiskával, láthatóan a rivális mielőbbi „kettéharapásának” szándékával kézilabdáztak. A főleg lerohanásokból szerzett gólok – Iváncsik Gergely megiramodásai – mellett Ilyés és Vujin átlövéseit, na meg a beállós Sulic alakításait is rendre vastaps kísérte (ekkor még az is belefért, hogy ez a vasárnap nem Császár napja volt), amikor pedig a 21. percben 13:7-re elhúztak a vendéglátók, s Isidoro Martinez, a Leon trénere időt kért, már eksztázisban ünnepelt a publikum.

Bár az öröm persze érthető volt, nagyon korainak bizonyult, mert a folytatásban hibát hiba követett a magyar csapat játékában, ám  a vetélytársról is sokat elárult: a hullámvölgyet – melynek során Alilovicot Fazekas váltotta fel a kapuban – csupán annyiban tudta kihasználni, hogy felzárkózott négy gólra (16:12).

Legalábbis a szünet előtt... Merthogy a pihenő után sorra érte el góljait a teljesen megzavarodott veszprémiekkel szemben, akik képtelenek voltak a hálóba találni. Emitt Ilyés és társainak reménytelen kísérleteit láthattuk, amott meg azt, hogy minden sikerül: négy és fél perc múltán 16:15 állt a nagytáblán, s noha Mocsai beküldte a mindenkori Messiást, Perezt, a veterán bombázótól is csupán annyira tellett, hogy a 39. percben megszerezte a félidő első hazai gólját. Nem éppen apró szépséghiba volt a dologban, hogy ezt megelőzően már a spanyolok vezettek 17:16-ra...

A mind feszültebb miliőre jellemző, hogy a vetélytárs díjbirkózó alkatú beállósa, Andreu kis híján bemázolt egyet Sulicnak, mondván, a veszprémi belerúgott csapattársába, Ruesgába, s a jelenetet némi nézőtéri trombitadobálózás is követte. Ezzel együtt a játékrész második harmadában valamelyest megnyugodni látszott a magyar bajnok (19:17-nél már újra „ide” volt két gól az előny), de sejtettük: kegyetlen finis következik.

A továbbiakban jórészt a háló elé visszatérő Alilovic bravúrjainak– valamint Vujin és Sulic mutatványainak –  köszönhetően őrizte meg az esélyt a Veszprém a továbbjutáshoz szükséges differencia kikínlódására, de három perccel a lefújás előtt még mindig kétséges volt, ki nevet a végén (26:24).

És hamarosan síri csönd telepedett a csarnokra...

Császár még csak a második, de annál fontosabb gólját szerezte akkor, amikor már csak másfél perc volt hátra, s mivel 27:24-nél még létszámfölényben is játszhattak a vendéglátók, nyilvánvaló volt: ezt már csak Mocsai – a kedvezőbb idegenbeli mutató miatt  háromgólos különbséggel is páholyban lévő – csapata ronthatja el. S fájdalom, el is rontotta: Perez – ahelyett, hogy hagyta volna tovább csorogni a másodperceket – a kapusba lőtte a labdát, míg az ellentámadásból (az utolsó dudaszó előtt négy másodperccel) Baena bevágta (27:25).

„Magyarázd meg ezt is, Lajos!” – hallatszott a nézőtérről a kesergés Mocsainak címezve, ám egy higgadtabb hang lehűtötte a méltatlankodót: „Hagyd már, inkább énekeljük el a Himnuszt!”

Vonalon kívül