A pocakos zseni
Úgy volt, hogy a Grand Place és a Manneken Pis megtekintése után eléggé céltalanul sétálgattunk Brüsszel utcáin. Még három napunk volt az ifjúsági bridzs-Európa-bajnokság kezdetéig. Másnap utaztunk vonattal Ostendén, Folkstone-on keresztül Londonba, ott aludtunk, és azután újabb vonatozás következett edinburgh-i átszállással Stirlingbe. A történelmi vártól – ahol 1543-ban skót királynővé koronázták Stuart Máriát – nem messze terült el az egyetemi campus, amelynek főépületében rendezték a versenyt. Fölötte a dombon állt a William Wallace-emlékmű. Bevallom, akkor nem sokat tudtam a névadó hősről, akit a Rettenthetetlen című filmben később Mel Gibson alakított.
Szóval, ahogy a bridzsjátszmákról és a különféle ellenfelekkel szemben követendő taktikáról beszélgetve lófráltunk a brüsszeli utcán, a csapat kapitánya, Szász Domokos, azaz Atyec („Nincs mitől félni, amíg Atyecet látjátok!”), a későbbi szabaddemokrata önkormányzati, majd országgyűlési képviselő, akit a műemlékek nem annyira – „Atyec, gyere velünk a Towerbe, Notre Damba, Wallace-emlékműhöz”, „Ugyan minek? Jövünk mi még ide!” –, az emberek annál inkább érdekeltek, odaszólt nekem: – Te, ez a tag éppen olyan, mint a Puskás Öcsi! – Naná – mondta a korpulens fazon vidáman –, mert magam vagyok az!
Na most, az teljesen véletlenszerű választás volt, hogy a hosszú úton éppen Brüsszelben tartottunk egynapos pihenőt. Az meg csodaszámba megy, hogy az akkoriban az AÉK Athén edzőjeként valamelyik belga csapat ellen edzőmérkőzésre érkezett Puskás egyedül arrafelé csatangolt, ahova mi keveredtünk!
És most jön, ami akkor elképesztett. Úgy tíz perce beszélgettünk arról, miért nem játszott Johann Cruyff a holland válogatottban a két hónapja befejeződött argentínai világbajnokságon. Meg, hogy vajon vele nyertek volna-e a hollandok. Aztán hogy a többiek milyen kvalitású futballisták, például Rob Rensenbrink –„Minden balszélső bolond” – jelentette ki a szaktekintély –, „nem véletlen, hogy ez volt Czibor beceneve is”, és éppen azt kérdeztük, jön-e haza valaha, amikor megállt mellettünk egy járókelő, elővette a fényképezőgépét, és lefotózta őt.
Értik?! Brüsszelben az utcán, az 51 éves, köpcös, kopaszodó, jellegtelen, egynyári pólóingben kedélyesen csevegő emberben fölismerte a nagyrészt a televízió nélküli korban futballozó zsenit!
Persze, hogy mi is előkaptuk a gépünket, és megörökítettük a pillanatot!
Még három év telt el, és Puskás meg Magyarország kölcsönösen megbocsátott egymásnak. 1956-os távozása után itthon alig lehetett hallani róla, hiába nyert a Real Madriddal spanyol bajnokságot és Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Látni végképp nem lehetett, kivéve a mozikban vetített Sporthíradó bevezető képsorában, ahogy a 6-3-as angol–magyaron az ötös és felesen váratlanul visszahúzza a labdát – amivel elküldi a védőt a Műjégre –, aztán bevágja az angol kapuba!
Majd hirtelen hazaengedték. Ő meg jött gyorsan, mielőtt meggondolnák. Az 1982-es világbajnokságra való kijutásért játszották a Népstadionban a magyar–angol selejtező mérkőzést. Éppen feljövőben volt a válogatott Bálinttal, Müllerrel, Fazekassal, Nyilasival, Törőcsikkel, Kiss Lászlóval, de akkor már évek óta nem jártam meccsre. Most sem mentem volna, csakhogy rendeztek egy előmérkőzést, Budapest–Vidék öregfiúk címmel, amelyen a pesti csapatban ezek a játékosok kaptak helyet: Szentmihályi, Budai, Tichy, Várhidi, Kárpáti, Machos, Bundzsák, Novák, Mátrai, Szusza, Hidegkuti, Puskás, Tóth M., Fenyvesi, Berendi!
A velem egykorúak nehezen kapnak levegőt, emlékeznek, hogy mind mekkora játékosok voltak. De hogy Tichy Lajost, Szusza Ferencet, Hidegkuti Nándort megint a pályán lehetett látni, ki hitte volna!
És köztük is a legnagyobb a képen látható férfi volt, aki hatalmas hasával alig bírt előrejutni, mégis, ahányszor bal lába a labdához ért, tombolva ugrott talpra a telt házas stadion, és istenemre mondom, nemcsak a nosztalgia vezette a közönséget. Az az ember tudta, mi a futball! Meg azt is, mi kell a népnek: szuszogva futott – rá is játszott szépen! –, gyönyörű légstopot produkált, húzta a labdát jobbra-balra, csinált egy cselt, csinált kettőt, hármat, aztán rúgott egy ötvenméteres pontos passzt meg gólt is, ahogy kell.
Szem nem maradt szárazon, nem hiszem, hogy volt ott valaki, aki úgy érezte, nem kapta meg a pénzéért, amire vágyott. Hiába, hogy utána 3–1-re vesztettünk az angolok ellen, és igazából csak Trevor Brooking hihetetlen gólja – lövése nyomán a labda nem került a hálóba, mert beragadt a kapufa és a hálótartó vas közé! – idézte Puskás emlékét, semmi sem tudta elrontani az élményt.
Ráadásul ez még egy olyan vébé volt, amire kijutott a magyar csapat. De az már egy másik történet.
