Karl Erik Böhn halálára: Lélekben magyar
Tudjuk jól, ritkán adatik meg bárkinek, hogy hazájától távol, egy másik nemzet ne csak befogadja, hanem szeresse, tisztelje, lélekben polgárává avassa. És Karl Erik Böhnt már-már díszpolgárává avatta az ország.
Játékosként 126-szor szerepelt a norvég válogatottban, majd edző lett, s a Larvik női együttesével sikert sikerre halmozott. A gárdával KEK-et nyert, ötször bajnokságot, s onnan érkezett – első külföldi trénerként – a magyar női válogatott élére 2011-ben. Nem sokkal később a Győr bajnokcsapatának szakvezetőjévé nevezték ki, s bár a következő évben elbukott az együttessel a BL-döntőben, a szurkolók párás szemmel búcsúztak tőle, amikor – a sportági szövetség igényeinek megfelelően – elköszönt a kisalföldiektől azért, hogy a válogatott felkészítésére koncentrálhasson. És a nemzeti csapattal 2012 decemberében bronzérmet nyert a szerbiai Európa-bajnokságon, majd olyan táncot lejtett a belgrádi öltözőben, amely akkor a nevetéstől, most a halálhír hallatán csalt elő könnycseppeket azokból, akik látták az önfeledt mutatványt.
Éppen egy éve diagnosztizáltak leukémiát a magát idehaza csak KEB Lászlónak nevező mesternél, akit hat kemoterápiás kezelés és egy csontvelő-átültetés után szinte gyógyultnak nyilvánítottak az orvosok, de másfél hónapja, karácsony előtt – éppen, amikor a magyar csapat a világbajnokságon játszott – szertefoszlott minden remény: közölték vele, hogy betegségéből nincs kiút.
Az egészséges ember számára fölfoghatatlan tragédia közepette KEB – miközben elkönyvelte, hogy legföljebb hetei vannak hátra – sosem felejtette el megemlíteni, mennyire hiányzik neki a kézilabda, Magyarország, s már csak az a vágya maradt, hogy családjának megmutathassa egyszer a Dunakanyart, a Balatont, Budapestet.
Kínálná magát, hogy a búcsúmondat norvégul szóljon, de az ő képzeletbeli fejfáján a magyar felirat semmivel sem kevésbé odavaló: nyugodj, békében!
