A zürichi belvárosban és a tóparti kávézók teraszain itt is, ott is piros-fehér-zöld hokismezbe öltözött drukkerek tűntek fel, egy csoportjuk a Kolping Arena akkreditációs központjánál csatakiáltásokkal és doboznyi Sport szelettel köszöntötte Szupert, Palkovicsot, Tokajit meg a többieket, majd hálálkodva köszönte meg, hogy a fiúk összeálltak egy közös fotó erejéig.

Studniczky Ferenc, a hazai szövetség elnöke a látványtól nem titkoltan meghatódva annyit jegyzett meg: „Sose gondoltam volna, hogy egyszer sztárok lesznek ezekből a srácokból...”

Hogy azok lettek-e valójában, vagy csupán a közeg ötcsillagos körülöttük, arra „szakmai” választ ekkor még nem lehetett adni, ellenben máris kebeldagasztó büszkeséggel olvastuk Jan Filc szlovák szövetségi kapitány elõzetes helyzetértékelését. (És kicsit sértõdött ábrázattal toltuk félre a helyi Tages-Anzeiger című lap beharangozó cikkét, melyben az állt, hogy „a magyar együttes csak pótlap a képeskönyvben”.) A hét éve világbajnok csapat szakvezetõje szerint „a magyar jégkorong feljövõben van, az országban hokiõrület tapasztalható. A játékosok úgy lépnek fel a válogatottban, mintha az életükért küzdenének. Nagyon óvatosnak kell lennünk velük szemben.”

E helyütt – a tisztánlátás kedvéért – nem árt rögzíteni néhány adatot. Mindenekelõtt azt, hogy az északi szomszéd válogatottja a nyolcadik helyen áll azon a világranglistán, amelyen Pat Cortina együttese – a tizenhatos mezőny leggyengébbjeként – a huszadik. Míg nálunk 2000 igazolt játékost tartanak nyilván, s az ország 17 fedett pályával büszkélkedhet, Szlovákiában tízezer hokist regisztráltak, a tető alatti létesítmények száma pedig 47.

A rivális legértékesebb hokisa, Michal Handzus (Los Angeles Kings) négymillió dollárt keres egy esztendőben; a magyar szövetség (Istvánmezei út 1-3.) éves költségvetése hozzávetőleg egymillió dollárnyi forint…

Mielőtt azonban megtudhattuk volna, hogy a két fél által elért gólok száma egyenes arányban áll-e a feltételekkel, megnéztük az A jelű csoport másik két szereplőjének délutáni összeakaszkodását, ami – jelentős döbbenetre – csupán háromnegyed háznyi közönséget vonzott a tribünre. Miközben a magyar szimpatizánsok egy része komoly erőt képviselt a lelátón, egy másik pedig a csarnok elõtti tisztáson hangolt erősen („Soha többé B csoportot!” – hoppá…), a két „előzenekar” közül Kanada okítani kezdte a fehéroroszokat.

A huszonnégyszeres világbajnok – legutóbb ezüstérmes – művészegyüttes a tampai Steve Stamkos alakításainak köszönhetően az első harmadban kétgólos előnybe került, a másodikat aztán „lefürödte”, de csak azért, hogy a záró játékrészben előcsalja a publikum hangját. A szemmel is követhetetlen, kisakozott akciók közül négy zárult mattal (Heatley 2, Spezza, Fisher) – a rivális erejéből szépítésre futotta (Grabowski) –, és a 6:1-gyel végződő meccs után nehéz volt eldönteni, hogy a tengerentúliak rajongói vagy a magyarok drukerei ünnepelnek-e vehemensebben.

Utóbbiak alig várták már, hogy felbukkanjanak a játékoskijáróban a fiúk...

A csoport (Zürich): Kanada–Fehéroroszország 6:1.

B csoport (Bern): Oroszország–Németország 5:0.

Egy a hatból