Figyelembe véve, hogy a magyar válogatott egy nappal korábban (a lelátón szabad szerénytelennek lenni...) bohócot csinált a narancsmezesekből, a távolabbi jövőre nézve kétségkívül reménykeltő eredmény született az „előmeccsen”.

Nem beszélve arról, mennyire biztató volt a házigazda együttes játéka az esti program nyitó harmadában a vb-n most bemutatkozó dél-koreaiak ellen. Nem mintha Palkovics és társai brillíroztak volna, ám jó érzéssel tölthette el az embert, hogy – ekkor még – mérsékelt produkciójuk dacára is osztálykülönbség mutatkozott a két fél között.

A társaság eddigi házi gólkirálya, Vas Márton már az 5. percben megszerezte a vezetést, miután Horváth András „A csoportos” koronggal ugratta ki, ráadásul nem sokkal később a hazaiak legaktívabbja, Holéczy is betalált (2:0). Aztán néhány másodperces csend költözött az amúgy igen zajos tribünökre, mert az ázsiaiak gólt lőttek a „semmiből”. Megjegyzendő, a szépítéshez hasonlóan váratlan és meglepő tényként könyvelhettük el azt is, hogy Szuper Levente kapujába bizonyos Lee talált be, noha a rivális huszonkettes keretéből tíz hokist is Kimként anyakönyveztek...  Szerencsére a jégen lévő honfitársak nem csodálkozzással töltötték az elkövetkező perceket, ellenben a szemlélő szája kisvártatva tátva maradhatott: Vas Márton Ladányihoz, Ladányi Sofronhoz passzolt, s a magasabban kvalikifikált csapatok mérkőzésein is ritkán látható, pazar háromszögelés végén utóbbi az akciót követni képtelen Eum kapus hálójába bikázott (3:1).

A térfélcsere után jóval kevesebb attraktivitást mutatott Ted Sator garnitúrája, ugyanakkor a koreaiak nagyobb tempóra váltottak, s félő volt, hogy sorozatos helyzeteiket előbb-utóbb kihasználják. A figurát ebben a játékrészben kissé álmosra vevő vendéglátó azonban ezt a periódust még megúszta baj nélkül, nem úgy a harmadik húsz percet. Öt perc múltán, egy kapu előtti kalamajkát követően nemcsak a játékosok és a nézők, hanem a játékvezetők is tanácstalanok maradtak, de a videobíró a bizonytalankodók segítségére volt, és Dremelj, a szlovén dirigens gólt ítélt (3:2).

Az előny még mindig „itt” volt, de mivel a látvány mit sem változott (értsd: a vetélytárs cikázott, a magyarok korcsolyázgattak), komolyan tartani lehetett attól, hogy a helyzet hamarosan rosszabbodik. És így is lett: tizenegy perccel a vége előtt Sing – egy bántó pakkvesztés után – könnyedén egyenlíthetett (3:3), úgyhogy a Papp László aréna plüss-székein mind inkább az lett az ember érzése, hogy fa­priccsen ül.

Az 56. percben aztán – mint egy jó moziban – a végsőkig fokozódott a feszültség: Kóger vállmagasságból kanalazta a hálóba a korongot, a bíró pedig újra hosszasan időzött a monitor előtt, s amikor visszatért a jégre, olyan hangrobbanás rázta meg a csarnokot, hogy semmi kétség: a közeli buszpályaudvarról Hatvanba készülő jármű utasai is összerázkódtak (4:3). Szegény koreaiak teljesen kikészültek az ítélettől, a tetejébe a középkezdés után végképp nekikeseredhettek, mert Sofron bevarrta az ötödiket is. És még nem volt vége: a magyar csapat 20-asa egy perccel a vége előtt újra betalált, minek nyomán – no, persze nem az évszázad meccsén – 6:3-as hazai siker született.
Javaslat: ne merengjünk hosszan, mi lett volna, ha Dremelj nem adja meg Kóger gólját, mert még kiver minket a víz...