Ide veled, régi…
– Csalódott?
– Kicsit az voltam.
– Csak kicsit?
– Egy hét alatt lezártam magamban, hogy nem én lettem a kardválogatott kapitánya. Tudomásul vettem a döntést.
– Nem lehetett könnyű…
– Ha az elmúlt negyven évet veszem, akkor azt mondhatom, hogy én voltam az időszak legsikeresebb, hatszakágas kapitánya. Azt sem kell ecsetelnem, mit jelent nekem, a családomnak a vívás, és hogy mindig is itt éreztem igazán otthon magam. Ugyanakkor sportigazgatóként van tennivalóm bőven.
– Mi vitte rá, hogy pályázzon kapitánynak?
– Az érzelmek.
– Másként kérdezem: mi vitte rá, hogy beosztottnak jelentkezzen oda, ahol korábban ön döntött szinte mindenről?
– Az érzelmek… Visszahúzott a szívem. Nem éreztem volna rangon alulinak, hogy a magas pozícióból visszalépek, mivel a vívás az életem. Amúgy látott már olyat a világ, hogy labdarúgóedzőből kapitány, majd újra klubtréner lesz…
– A MOB-ban miként fogadták a kandidálást?
– Schmitt Pál elnök biztatott; azt mondta, ha én leszek a befutó, tanácsadóként maradhatok a MOB-nál.
– De miért nem önt választották?
– Ezt a döntéshozóktól kell megkérdezni. Mindenesetre ezúton is sok sikert kívánok a régi-új kapitánynak, Nébald Györgynek.
– Pekingben hullottak a kardozók, mint a legyek…
– A múlttal nem foglalkozom.
– Azért a véleménye csak megvan.
– Valami történt. Jó éve volt a sportágnak, főleg a kardszakágnak, aztán az olimpián valamiért másként alakultak a dolgok. Egy produktum vagy megalapozott, vagy nem; például az egy évvel korábbi, szentpétervári világbajnokságon elért csapatarany óriási, mindazonáltal inkább kifutott eredmény volt. Ha nincs Lengyel Balázsnak szívzűre, Szilágyi Áron aligha kerül be a csapatba, s akkor nincs vb-cím és talán nincs olimpia se… Úgy érzem, a várakozásokat nem sok minden támasztotta alá, ám hadd mondjam el azt is: nem a szövetségi kapitány csinálja a szakmát, ez a tisztség túl van misztifikálva. Magam is amondó vagyok, elég régóta, hogy a poszton afféle menedzsert, külföldön is ismert, sőt elismert irányítót kell alkalmazni, aki edzéseket néz, trénerekkel konzultál, feltételeket teremt, koordinál és így tovább.
– MOB-sportigazgatóként ez volt az első olimpiája. Milyen benyomásokat szerzett?
– Tátott szájjal néztem a férfi vízilabdázókat; végig úgy viselkedtek, mint a profik, mintha olimpián lennének… Eközben pedig láttam több sportolót, aki turistaként sodródott a forgatagban. Egy olimpián ne a fotózás meg a barátkozás legyen már a legfontosabb.
– Direktorként szólhatott volna…
– A MOB jogosítványai behatároltak; nem véletlenül mondtam kint, hogy a bizottság utazási irodaként működik… A szövetségek önállóak, önálló vezetőkkel és szabályokkal, nekünk legfeljebb az lehet a feladatunk, hogy ahol tudunk, segítsünk.
– Hiányzik az irodán kívüli munka?
– Megesett, hogy egyszerre főtitkárként, kapitányként és utánpótlás-felelősként is dolgoztam a vívószövetségben, mindemellett hétvégenként Világ Kupa-versenyekre utazván, levezettem olykor ezerháromszáz kilométert is… Igen, az effajta pörgés hiányzik, de elégedett vagyok a munkakörömmel. A szerződésem négy évre szól.
