Skaliczky László együttesének játékosai hitet meríthettek részint abból, hogy októberben, a két társaság legutóbbi, szegedi randevúján hét góllal legyőzték riválisukat, részint abból, hogy hazai környezetben 743 napja nem szenvedtek vereséget NB I-es találkozón. S ha mindez kevés lett volna, háromezer iszonyatosan hangos szimpatizánsukban is bízhattak, miközben persze tudták: nem a statisztika és a lelátói őrület dönt majd a legfontosabb kérdésben, hanem a pályán nyújtott teljesítmény.

A kedd este legfontosabb kérdése pedig úgy szólt: egyenlítenek-e a házigazdák az egyik fél második győzelméig tartó párharcban, vagy véget ér a csata, s a Veszprém megszerzi története huszonegyedik bajnoki címét?

Az első félidő azokat erősítette, akik ez utóbbi verzióra voksoltak, bár a játékrész középső harmada kétségkívül a Szegedé volt. A tempósabban és precízebben kézilabdázó vendégcsapat bő tíz perc múltán 5:2-re elhúzott, de ekkor megérkezett a hazaiak szlovák, horvát tandemje. Sulc és Blazevic lőgyakorlatot tartott Fazekas kapujánál, minek nyomán fordítottak a csongrádiak, s noha még csak 8:7-et mutatott a nagytábla, a szegedi nézők között akadtak olyanok, akik már azon tanakodtak, miképpen szervezik meg a vasárnapi, veszprémi túrát.

De hamar kiderült, korai még útitervet készíteni, mert a lerohanásból és felállt védelem ellen egyaránt hatékonyabb bakonyi garnitúra kisvártatva újból előnybe került. Igaz, kiállítását követően a veszprémiek horvátja, Sulic kis híján rárontott a zsűrire, idegességre azonban ismét a kapkodó, s gyakran ötlettelen szegedieknek volt több okuk, hiszen az első félóra lefújásakor 15:11-es Veszprém-vezetés állt az eredményjelzőn.

Alig negyedóra múltán azonban elhalkult a méreteihez képest rendkívül vehemens (és nem kevésbé ordenáré) dunántúli tábor, tudniillik – főleg Mikler kapus parádéjának köszönhetően – újra föltámadt poraiból a Szeged (18:18). Hogy aztán néhány perc alatt a csapat megint „atomjaira” hulljon...

Az egészen kivételesen hektikus produkciót bemutató vendéglátó annyi labdát adott el elöl, mint a bevásárlóközpont játékosztálya gyereknapon, és az ölébe hullott lehetőségekkel élt is a veszprémi gárda. Olyannyira, hogy a 48. percben négygólos fórba került Carlos Ortega különítménye (22:18), s bár mindenki azt hitte, na most tényleg itt a vége, akadt még dramaturgiai csavar a forgatókönyvben.

A hajrá ugyanis újra a hazaiak fölénye jegyében telt, a sokadszori kiegyenesedés azonban már csak arra volt elegendő, hogy az együttes megközelítse vetélytársát, na meg arra, hogy a városból távozó Skaliczky mesternek a csapat mellett töltött utolsó perceit megszépítse valamelyest. A feszült hangulatú finisben Sulicot még piros lappal „jutalmazták” a bírók, de az igazi díjátadó csak ezután következett, s az a 26:24-re győztes veszprémieket összehasonlíthatatlanul jobban foglalkoztatta.

A minden kétséget kizáróan legjobb hazai együttes ezzel sorozatban hatodszor kapaszkodott föl a magyar bajnoki dobogó tetejére, ám az évad fő szerzeményének tartott Nagy László pályafutása során csak most mondhatta el először, hogy NB I-es aranyérmes csapat tagja. A világklasszis karrierje során nem az első fintora a sorsnak: éppen a szülővárosában, Szegeden.