Hegyi Iván Afrikában: Belesült Államok
Bob Bradley előbb akadozva beszélt, majd nem türtőztette magát, és könnyek közt nyilatkozott a Ghána-Egyesült Államok nyolcaddöntőt követő sajtótájékoztatón. (Az efféle konferenciának nagy előnye Dél-Afrikában, hogy érdemes kérdezni. Mert ha errefelé megszólítasz bárkit, hogy megtudakold, mi, merre van, ugyanaz a helyzet áll elő, mint Japánban: egy mosolygós, segítőkész ember odahív még hármat, és már négyen fontolgatják a helyes választ, amelyet végül úgysem kapsz meg. Szereztél több jóakarót - ha igaz -, de hasznos információt még véletlenül sem.)
Az USA Team szakvezetője tehát sírt, miként korábban Matjaz Kek, a szlovénok szövetségi kapitánya. Az amerikai álom megint odaveszett, pedig az Egyesült Államok labdarúgó-válogatottja már jó ideje felnőtt a világhoz, csak képtelen megtenni azt a lépést, amely futball-Amerika igazi felfedezéséhez vezet.
A tengerentúliak már 2002-ben ritka lehetőséget teremtettek maguknak: bejutottak a világbajnokság legjobb nyolc csapata közé, és a dél-koreai negyeddöntőben - a játékot tekintve - felülmúlták a németeket. Ha azon a meccsen nyernek, Dél-Korea-Egyesült Államok elődöntő következik, azaz az „amcsik" könnyen döntőt játszhattak volna.
A nagy áttörés helyett azonban búcsúra ítélték magukat a megannyi kihagyott helyzettel, ugyanúgy, mint most, Rustenburgban, ahol ziccer ugyan alig akadt, ám a rendes játékidő finisében Jozy Altidore lábában volt a 2-1.
Lett belőle (egy-kettőre) 1-2.
Ghána 2006-ban ugyanennyire verte az Egyesült Államok együttesét a vb-n, New Yorkban, San Franciscóban, Los Angelesben és a többi amerikai városban meg levonják a következtetést: a szituáció nem változik, a labdarúgás nem a mi sportunk. Pedig az érdeklődés nagy: az USA-ban több mint húszmillió igazolt labdarúgó van - a nőkkel együtt, és ezt azért kell hangsúlyozni, mert a hölgyfutball időnként számunkra megfejthetetlen „őrületet" vált ki arrafelé -, s a mostani nyolcaddöntő tízmilliós nézettséget produkált a főként a spanyol ajkúak által kedvelt ESPN csatornán.
Ne becsüljük alá ezt a számot: a Super Bowl, a kimagasló amerikai sport- (és társadalmi) esemény 90 millió embert ültet a képernyő elé, és azt nem a kábeltelevízió közvetíti. Jellemző, hogy a Ghána-Egyesült Államok mérkőzés internetes nézettsége rekordot döntött, egyrészt azért, mert rengetegen voltak kíváncsiak a találkozóra, másrészt éppen azért, mert az amerikaiak általában nem fizetnek elő az ESPN-re.
Azt hiszem, Bradley emiatt is sírt. Hogy hiába a tettvágy, a rengeteg munka, nem és nem sikerül az amerikaifutball, a baseball, a kosárlabda és a jégkorong közelébe férkőzni. Leginkább azért nem, mert nincs igazi siker. Az USA lakosságát rendszerint hidegen hagyták a hoki-világbajnokságok, mármint addig, amíg az Egyesült Államokat amatőrök képviselték a vb-n. De amint az egyetemisták legyőzték a Szovjetunió extraklasszis - az NHL legjobbjait 1979-ben 6:0-ra, 1981-ben 8:1-re legázoló - válogatottját az 1980-as téli olimpia döntőjében, Carl Malden főszereplésével film készült a "csodáról" (Miracle on Ice).
Hollywood a labdarúgásban még odébb van, a Ghána-Egyesült Államok találkozó legföljebb kisfilm lehet a főműsor előtt a multiplexekben. S amíg az megy, a nézők jó része még perecre vár a büfében.
Amerika a futballban mindig elperecel...
