Kollégáim a szerkesztőségben, akik órákon át képesek a futballról beszélni, péntek délután összenéztek, amikor felvetettem nekik: kezdődik a labdarúgó NB I őszi idénye. Magyarán: fogalmuk sem volt a rajtról. Tulajdonképpen nincs ebben ellentmondás, hiszen barátaim a labdarúgásról szoktak eszmét cserélni, annak a sajátos és lehangoló változatnak pedig, amit napjaink Magyarországán futball címszó alatt űznek, semmi köze az eredetihez.

Huszonegyedik századi hazánknak az agitátorok „fénykorát” idéző propagandistái persze a futballban is nyomnák ezerrel, hogy ez a Magyarország a létező világok legjobbika, ám a labdarúgásban nem lehet bezárkózni, és olyan sincs, hogy az edző a szabadságharc taktikájával küldi ki a csapatot a pályára.

A nemzetközi porond előszobájában (sőt: a gangján) sem jelent semmit, ha a részt vevő magyar klubok egyikének elnöke a kormánypárt igazgatója, és itthon is csak annyit segít a zöldön a narancssárga, hogy – a többi hazai szereplőhöz hasonlóan – reménytelen FTC állami ajándékot kap egy európai nívójú stadion formájában. (Legalább az aréna európai színvonalú, ha már a csapat – valóságos mércével és saját múltjához képest – a megye egyet ostromolja. Amúgy pedig az FTC-nek negyven éve, a pártállami időkben is építettek a nemzetközi követelményeknek megfelelő stadiont, viszont akkor a garnitúra is „nemzetközi” volt: mindjárt az avatást követő esztendőben KEK-döntőt vívott a csapat.

Most meg kettős vereséggel búcsúzott a selejtező második fordulójában... Nem, nem a hajdani – felülmúlt – ellenfelek egyikével, a Liverpoollal, hanem az azzal még véletlenül sem egybevethető Rijekával szemben.) Mivel nyilvánvalóan nem csupán a mi redakciónkban nem sejtik, hogy a nyitány ideje van, azt lehet mondani: illegalitásban kezdődik a bajnokság. A televíziós érdeklődés viszont hatalmas: szinte valamennyi mérkőzés képernyőre kerül. (A Magyar Anaesthesiologiai Társaság ajánlásával.)

Az alapkoncepció feltehetően az: magyar ember magyar meccset néz, nem kerül a nyugati dekadencia örvényébe. Csak most már az a helyzet, hogy nem pusztán Nyugaton, hanem Keleten, Északon, Délen – Északkeleten, Délnyugaton és így tovább – jobban passzol a futballhoz az, amit játszanak, mint nálunk. Korosztályoktól függetlenül békaperspektívában vagyunk: a tizenkilenc évesek ugyanúgy hatot kapnak, mint a tizenhét esztendősek, de közben visszhangzik a mai magyar futballkörökre oly jellemző, kiáltó hazugság, hogy „ez a generáció Európa élvonalához tartozik”.

Hová, kérem? A labdával szembeszökően hűvös viszonyban – pontosabban: menthetetlen kapcsolatban – lévő ifjak nemhogy a kontinens báltermébe, de még a hátsó sufnijába se nyerhetnek bebocsátást... Miként a felnőttek sem. Teljes csőd mutatkozik minden fronton. Így az is kész csoda, hogy az egyébként elenyésző nézőátlag háromezer körül stagnál, de úgy látszik, vannak még – ha nem is sokan –, akik a meséknek jobban hisznek, mint a szemüknek, és alighanem létezik egy mazochista hányad is.

Nem beszélve azokról, akik eleve nem a futball miatt mennek ki a sporttelepekre. (Habár amiatt senki sem megy, elvégre sok mindent látható, csak labdarúgás nem.) Az úgynevezett ultrák külön zamatot adnak az amúgy is elborzasztó találkozóknak: a tévébe behallatszó rigmusoktól még azoknak is felfordul a gyomruk, akik mit sem értenek a futballhoz. Országunkban különben az utóbbiak vannak többen. Elvégre megannyian háziasszonyként, könyvelőként, divattervezőként, jó néhányan meg a futball professzionális vezetőiként, edzőiként, alkalmazottjaiként nem konyítanak a labdarúgáshoz.

Ennek lesújtó „eredményét” évtizedek óta látjuk. S attól sem változik semmi, hogy a kormány „jóvoltából” – az ország teherbíró képességéhez képest – szinte ömlenek a futballba a milliárdok. (Nemzetközi összevetésben persze nem olyan hatalmas összegek ezek. Hát még, ha azt vizsgáljuk, milyen óriási a hátrány.) Ömlöttekmár a forintok 2001-ben is, de amostanival megegyező színezetű kabinet nem ért el vele az égvilágon semmit: a helyzet ma éppolyan kilátástalan, amilyen tizenhárom esztendeje volt.

Ám ne lepődjenek meg, ha néhány percre az NB I-es meccsekre kapcsolnak, s a lelkes közvetítések során nem azt hallják: Magyarország minden kritikán alul teljesít. A földkerekség bajnokságainak listáján hazánk első osztálya a hetvenhatodik, mellébeszélésben – és mellélövésben – viszont versenyben vagyunk a világelsőségért. Ha másban nem is, hamukában és kamukában tényleg az a jelszó: mindent bele!