Hála, Madrid: Leleplezték Puskás Ferenc mellszobrát
„Real Madrid városba”, azaz Valdebebasba, a klub edzőközpontjába csaknem annyi helyi riporter és újságíró látogatott el, amennyi az El Clasicóval foglalkozik, és – magyar kollégáimmal együtt – azt látta, hogy néhány fiatalember Cristiano Ronaldót éltető transzparensekkel sétálgat reménytelenül a centrum bejáratánál. Azért reménytelenül, mert a létesítményt úgy őrzik, akár egy erődítményt: oda csak úgy, kíváncsiságból bejutni még véletlenül sem lehet.
Néhány régi Real Madrid-csillag persze – ha nem is szó szerint – vörös szőnyegen masírozott az emlékmű leleplezésére; köztük lépdelt a Puskás, Gento („Pancho, Paco”) balszárny szélső tagja, a futballtörténet egyetlen hatszoros BEK-, illetve BL-győztese, a nagy Francisco, valamint a hússzoros uruguayi, majd tizenhatszoros spanyol válogatott, a BEK-ben hajdanán négyszer diadalmas középhátvéd, José Santamaria. Ők kettten „duplán” jelen voltak, mert az esemény felvezetéseként az ötvenes-hatvanas évek Real Madrid-meccseinek archív felvételeit vetítették, a főszerepben természetesen Puskással, de azért a többiek is labdába rúgtak... (S feltűnt Santiago Bernabeu, a hajdani klubelnök jobbkeze, a menedzserek Puskása, Östreicher Emil is.)
Káprázatos összefoglaló elevenedett meg, Florentino Perez jelenlegi klubelnök pedig a Real Madrid eredeti szellemében emlékezett meg az örök legendát teremtő, sorozatban ötszörös „Európa-bajnok” együttes magyar vezéregyéniségéről. „Aki láthatta, büszke volt Puskásra, és egyáltalán: arra is, hogy látta – mondta. – Géniusz volt, mítosszá emelkedett. Egyenesen a történelem részévé vált. A labdarúgó-história talán két legragyogóbb tizenegyében, a Magyarországon Aranycsapatnak nevezett együttesben, valamint a Real Madridban futballozott, és kivívta mindenki elismerését, szeretetét. Engem is rendkívüli érzelmek töltenek el e jeles napon, hiszen Puskás annyi mindent adott nekem, nekünk. Elvégre klubunk valójában attól lett fogalom a világban, hogy ő és társai azzá tették.”
Beszéde után Perez odament Puskás özvegyéhez, s a kezét szorongatta, miközben Erzsébet asszonyt – aki előzőleg bizalmas barátként üdvözölte Gentót meg a többi „öregfiút” – rázta a sírás. Ebben a hangulatban nehéz volt megszólnia a magyar részről az emelvényre lépő Simicskó Istvánnak, a sportért és az ifjúságért felelős államtitkárnak. A politikus – egyebek közt – megemlítette: „Puskásé olyan hívó név, amely emberek millióit állította talpra. Minden idők alighanem legnagyobb magyar labdarúgója, máig nemzeti kincsünk. Ezen túl örökös madridi magyar nagykövet, hiszen két népet köt össze. Jelképesnek tartom, hogy október huszonharmadika után egy nappal avatjuk a szobrát, hiszen Puskás azért játszhatott a spanyol fővárosban, mert a diktatúra elől menekült.” A szónok azt már nem tette hozzá, hogy a diktatúrába, pedig a Franco-rezsim sem volt éppen a babazsúrok világa...
Ezzel együtt, mielőtt Perez és Simicskó leleplezte volna a mellszobrot, az ötvenes évek hivatalos Real Madrid-indulója, az Hala Madrid szólt, s az özvegyen kívül alighanem Pedro Montes, az emlékmű megalkotója hatódott meg a leginkább. „Puskás egész pályafutását végigkísértem, őt és a családját személyesen ismertem, s a legfőbb örömöm, hogy – ha Pancho nem is – Erzsébet életben van. A szobrot párhuzamosan készítettem Di Stefanóéval (az utóbbi mű az edzőközpont stadionjánál áll, és a művész arról a fotóról mintázta, amely „Don Alfredónak” a Vasas elleni BEK-elődöntőn szerzett góljainak egyikét követő boldogságát örökítette meg – a szerk.), tiszteletdíjat pedig nem fogadtam el érte. Máig a Real Madrid bérletesei közé tartozom, és boldog vagyok, hogy engem ért ez a kivételes megtiszteltetés.”
Emilio Butragueno, a klub jelenlegi nemzetközi igazgatója és ugyancsak legendás egyénisége szintén a Puskás iránti feltétlen respektus jegyében jegyezte meg: „Három éves voltam, amikor a hatos hódított Madridban, hiszen csapatunk hatvanhatban szerezte hatodik BEK-győzelmét... Ez azt is jelenti, hogy Puskást nem láttam játszani. De nem kétséges, sokat vesztettem.”
Hogy menyit vesztett volna, ha a szerda esti BL-meccset nem látja, azt ezekben az emelkedett pillanatokban nem mertem megemlíteni neki... Miként azt sem: néhány spanyol lap „Cristiano Futball Clubként” aposztrofálja a Real Madridot. (Ami annyit tesz, hogy a portugál extraklasszis nélkül nagy baj lenne.) Másként festett ez, amikor volt Kopa, Rial, Di Stefano, Gento... És persze Puskás.
Aki csütörtöktől madridi szoborként is belépett az örökkévalóságba.
