A sportnak éppúgy megvannak a meghatározó egyéniségei, mint a színház világának vagy a politikának. Akik, ha benyitnak az ajtón vagy csak fölbukkannak a lelátón, egy pillanatra megáll az élet, hellyel kínálják, s büszkén húzzák ki magukat azok, akikkel beszédbe elegyedik. Véleménye sohasem közömbös, döntési helyzetekben mindig meghatározó. És akikről mindig mindenkinek van saját véleménye is. Gyarmati Dezső kivívta magának a megbecsülést, hogy mondataira akkor is odafigyeltek, személye akkor is téma volt, amikor már csak a kulisszák mögül figyelte a sportágat. A pólót, amely jórészt miatta is válhatott azzá mifelénk, amivé vált: nemzeti üggyé.

A hajdani játszótársak által legendás balkeze nyomán csak Sutának nevezett klasszist a múlt század legjobb vízilabdázójának választották. Huszonegy évesen már szerepelt a ’48-as londoni olimpián ezüstérmes csapatban, az 1952-ben Helsinkiben győztes együttesnek kulcsfigurája volt, ahogyan a négy évvel később Melbourne-ben diadalt arató, szövevényes sorsú válogatottnak is, s ugyanott az ő irányításával alakult meg a magyar sportolók forradalmi bizottsága. A budapesti események nyomán feleségével, az úszó olimpiai bajnok Székely Évával Amerikában telepedett le, később Európában edzősködött, s amikor ’58-ban hazahívta a honvágy, két évig nem játszhatott. A következő, római olimpián „csak” bronzig, a számára ötödik, tokióin viszont újra aranyig jutott, majd olyan tréneri karrier következett az életében, amely egészen a Kemény-éra eljöveteléig fölülmúlhatatlannak tetszett.

A Szivós, Faragó, Csapó és a többi „sebészkezű” pólóidol nevével fémjelzett garnitúra emblémává nemesülésében elvitathatatlanok az érdemei. Világ- és Európa-bajnoki címet, 1976-ban, Montrealban olimpiai aranyat nyert csapatával, s hasonló kunsztra majd’ negyedszázadon át senki sem volt képes a játékban, amelyben – talán éppen ő mondta ki először? – „az ezüst már kudarc”.

Noha a vízilabdától halála pillanatáig nem szakadt el – még ott volt a margitszigeti tribünön a nyári nemzetközi tornán is –, a rendszerváltás után a hozzá mindig is közelálló politikai színtéren is szerepet vállalt. A kormányalakító MDF parlamenti képviselőjeként dolgozott, de 2003-ban már a Fidesz sportszekcióját irányította. Noha ez irányú tevékenysége errefelé hagyományos módon két táborra szakította a vele kapcsolatban állókat, sportbéli múltja okán azok is mindig tisztelettel közelítettek felé, akik nem osztották az általa képviselt politikai nézeteket.

Közhelyként hathat, de annál igazabb: a nyolcvan fölött is tisztelet parancsoló megjelenésű Gyarmati távozása a magyar sport pótolhatatlan vesztesége.