A Status Quo együttes nem dübörög akkora hangerővel, amekkorával a felajzott kikiáltó mutatta be vasárnap este az Üllői úton a magyar labdarúgó-válogatott tagjait. Pedig hát a „Fennálló állapot” zenekar koncertjein köztudomásúan tornyokban állnak a Marshall hangfalak...

Szalai a görög présben Korponai Tamás / Népszabadság

Attól kellett tartani, a konferálásra vállalkozó harsány hazánkfia – aki nemhogy Dárdai Pál mellékfoglalkozású szövetségi kapitány, de a cserejátékos Szolnoki Roland nevének említésekor is transzba esett – már akkor bereked, amikor még egyetlen perc sem telik el a görögök elleni Eb-selejtezőből. Pláne, hogy a jó torkú ember húsz perccel a nyitány előtt mámorosan skandálni kezdte: „Aki ugrál, büszke magyar, hej, hej!” Majd filozofikusan kifejtette: „A csönd a stadion halála.”

Az alapvetést a 22 ezres létesítményt megtöltő szurkolók magukévá tették, függetlenül attól, hogy a magyar csapat eleinte óvatosabb volt még a vendégek hetvenéves korában debütáló szakvezetőjénél, Sergio Markariannal is. Az örmény származású uruguayi tréner a négy védő előtt szerepeltette az ötödiket, Papadopuloszt, miközben honfitársaink is egyetlen csatárral játszottak, akár a görögök. Az „egyke” a 12. percben nagy lelátói reményektől kísérve emelkedett fel Dzsudzsák szabadrúgására, de aztán örült, hogy a túlságosan is magasan szálló labdába egyáltalán belefejelt.

Karnezisz kapus ezt az akciót teljes lelki nyugalommal szemlélhette, nem úgy, mint a huszadik percben Dzsudzsák húszméteres, jobb sarokra tartó lövését, amelyet valóban válogatott mozdulattal ütött ki. Nem sokkal később Szalai átadását Gera középen átvette, majd váratlanul a tetőszerkezet közelébe rúgta, a két magyar helyzet között pedig Fetfatszidisz egy finom csellel aggasztóan leültetett két védőt, jól is passzolt, Atanasziadisz labdája azonban elakadt a harmadikban.

Az első félidő hajrájában a magyarok megint hátrahúzódtak; előfordult, hogy a görögök közül egyedül Karnezisz mutatkozott a saját térfelén. Veszély azonban nem fenyegetett, mert a házigazdák lelkesen és fegyelmezetten zárták el a kapu felé vezető utat a vendégek elől, így Királynak csak Fetfatszidisz „hazaadását” kellett fognia (csakúgy, mint Karnezisznek Stieberét). A második félidőt hallatlan energiával kezdték a görögök, a szünet utáni szakasz elején több volt a veszedelem, mint az első etap egészében.

Előbb Toroszidisz átadása ment át az ötösön belül Atanasziadisz két lába között, majd Fetfatszidisz lőtt középről (pfű...) mellé. Dárdai előbb aggodalmasan kiáltozott a kispad környékéről, majd tapssal próbálta további ellenállásra sarkallni játékosait, és az áldozatkész garnitúra át is vészelte az addigi legkritikusabb negyedórát. Pedig, hogy mennyire nehéz idők jártak, arra jellemző: Dzsudzsák csapatkapitány a csillogóan fényes arénában is gyertyát rúgott felszabadításképpen...

De akkor legalább távol került a labda a magyar kaputól, ellentétben a 69. perccel, amikor Sztafilidisz már-már gólpasszal játszotta meg Atanasziadiszt, ám a csatár nem találta el a labdát, jóllehet alig négyméternyire járt a hálótól. A fölény nyomán mindinkább megoszlottak a nézőtéri vélemények arról, hogy ilyen körülmények között jó volna az „iksz” is vagy változatlanul a győzelem boldogít egyedül. Azt mindenesetre egyetlen hazai drukker sem bánta, hogy Markarian lehívta a pályáról a trükkös Fetfatszidiszt. (Néhányan megjegyezték: a folytonosan támadó védőt, Toroszidiszt is lecserélhette volna...)

Aztán a 87. percben majdnem megnyerte a meccset a magyar csapat: előbb Pintér távoli nagy lövését bravúrral hárította Karnezisz, majd Nikolics sokkal közelebbről kísérletezhetett, de ziccert rontott. Igaz, utóbb a routinier Katszuranisz is „eltörte” Toroszidisz átadását a tizenhatoson belül. Maradt tehát a 0-0, ami jobb a magyar együttesnek, mint a görögnek. De a legjobb a románnak és az északírnek...

A csoport további mérkőzésein: Észak-Írország–Finnország 2-1, Románia–Feröer szigetek 1-0.