Figyeljék a Krautokat!
Olyan rajongótáboruk van, mint a Rolling Stones-nak. Szurkolóik megjelenése felér egy olyan erődemonstrációval, mintha Nelson admirális flottája vonulna fel. Van bennük valami vonzó, valamiért mindig odafigyel rájuk az ember. Mindig vár tőlük valamit, talán azért mert ez az ország a labdarúgás őshazája. Talán azért, mert van múltjuk, méghozzá nem is akármilyen. Anglia válogatottja azonban nem több egy mítosznál. Egy beteljesületlen ígéretnél. Így van ez, ki tudja hány éve, s nem volt másként a 2012-es Európa-bajnokságon. Mert nem is lehetett másként.
Nem kizárt, hogy Anglia válogatottjának hazai rajongói mindennek elmondanak, sőt meg is köveznek, de mégis úgy gondolom: valahol a labdarúgás megcsúfolása volt, hogy Steven Gerrard és társai csoportelsőként jutottak a negyeddöntőbe. Még ha a klasszikus „kick & rush”-t játszották volna, de még csak azt sem. Az egyetlen igazi labdarúgó szerintem Gerrard, a Liverpool középpályása messze kiemelkedik ebből a társaságból. Van még egy komoly ígéret, Andy Carroll, a svédek elleni fejesgólját, azt ahogy a liverpooli csatár elindult Gerrard (ugyan ki más?) beadására és azt az erőt, ahogy befejelte a labdát, na azt kérem, tanítani kellene. Összességében Anglia így is „alulteljesített”, s az újabb kudarcon az sem változtat, hogy az olaszok elleni negyeddöntő – a gyakori és mindkét csapat által „művelt” állófoci ellenére – néha kifejezetten izgalmas partinak bizonyult.
Az „angol beteg” bajainak okaként alapvetően azt szokták emlegetni, hogy a Premier League csapatait televásárolják külföldiekkel. A problémát valahol máshol kellene keresni, szerintem az angol fociból hiányzik a közösségi szellem. Az a felfogás, ami a brit bulvársajtó által csak Krautoknak (káposztának) nevezett németekben megvan.
A közösségi szellem, pontosabban a társadalom közösségiesítése az egykori NSZK-ban az 1950-es évek végétől indult el. A szociáldemokraták, elsősorban a néhai Willy Brandt nevéhez fűződött, az egykori pártelnök, később szövetségi kancellár ezzel próbálta modernizálni az SPD-t, illetve a nagy rivális, a CDU által megalkotott gazdasági csodában és fogyasztásban lubickoló nyugatnémet társadalmat. A közösségiesítés része volt az a lényegében a II. világháború után a nyugatnémet politikai elitben gyökeret vert nézet, hogy Németország helye Európában van. Míg Hitler németesíteni akarta Európát, addig az NSZK első kancellárja, Konrad Adenauer (CDU) Németországot kívánta európaizálni. Sikerrel, Európa alapvetően a német-francia tandemre épül, de azt mindenki tudja, hogy Németországgal szemben nincsen európai politika.
A labdarúgásban az európaizálás, vagy a normalitáshoz való visszatérés az 1954-es „berni csodával”, az Aranycsapat legyőzésével kezdődött meg. Fritz Walterék azt bizonyították, hogy az ő – Hitler alatt felnőtt – generációjuknak van egy másik arca is. A következő hullám az 1970-es években érkezett, Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Gerd Müller és társaik már a háború után, egy demokratizálódó, sok kínnal és keservvel, de jó irányba fejlődő NSZK-t képviselve nyerték meg az 1974-es világbajnokságot. Bastian Schweinsteiger, Mesut Özil, Sami Khedira (tessék figyelni a nevekre!) a hidegháború és a német újraegyesítés után nevelkedett, multikulturális, de közösségiesített Németország színeiben focizik. Minden idők legdemokratikusabb és legeurópaibb Németországának mezében. S nem azért kell tartani Joachim Löw tanítványaitól, mert olyanok a pályán, mintha páncélosokkal jönnének. Lehet gúnyolódni a „Krautokon”, de érdemesebb tanulni tőlük.
