A Felcsút átlagnéző­száma 758. A Paksé 1388. (Mintha a régi megyei I-ben lennénk.) S ez a két adat is alighanem javított, bővített kiadás. Ám még így is: a lelátói kihasználtság a Felcsút fehér­vári „albér­letében” 5,24, Pakson pedig 23,49 százalék.

Hosszú sorok nyilván nem kígyóznak ezúttal sem a sztrádán és a pénztáraknál. A fiúk inkognitóban játszanak. Nem csupán a várható százas-kétszázas érdeklődés miatt, hanem azért is, mert a magyar lakosság döntő többségéből az inkvizíció legválogatottabb módszereivel sem lehetne kisajtolni valamelyik első osztályú csapat összeállítását. Ennek megfelelő az őszi idényben rögzített, meccsenkénti 2812-es látogatottság. (A múlt évad végén ez még 2988-as volt.) A roppant szerény társadalmi hatás összhangban van azzal, hogy a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó IFFHS a hetvenhatodik helyre tette az NB I-et a világ futballbajnokságainak 125-ös listáján. Itthon persze rögtön volt morgás és magyarázkodás: a német szervezet nem egyéb gittegyletnél. Csak hát még a magyar labdarúgás köreiben is mindenki hitelesnek tartotta a rangsor készítőjét akkor, amikor Puhl Sándort (valóban teljes joggal) négyszer is a földkerekség legkiválóbb játékvezetőjének választotta.

Amúgy az IFFHS-nél így fest a bajnokságok élmezőnye: 1. Spanyolország, 2. Anglia, 3. Németország, 4. Olaszország, 5. Brazília. Ez a sorrend sem arra utal, hogy dilettánsok hasra ütésére menne a listázás. Ennélfogva különösen fájdalmas, hogy környezetünkből Románia a 10., Ukrajna a 14., Csehország a 17., Bulgária a 27., Ausztria a 28., Horvátország a 32., Lengyelország a 39., Szerbia a 42., Szlovénia az 52., Szlovákia a 65. helyet foglalja el, s az újabban ba­ráti Azerbajdzsán is huszonnégy pozí­cióval előrébb van hazánknál. Montenegró a 101. a lajstromban, de a Videoton még a délszláv ország képviselőjével szemben is el tudott bukni a második számú európai klubtorna selejtezőjében.

Annak persze előnye is akad, hogy magyar csapat tavaszra még véletlenül sem marad a nemzetközi mezőnyben. (Tavaszra? Már az ­előző ­augusztusra sem.) Így ugyanis az évad második felében sehonnan sem lehet kiesni. Kikelet idején kétévente a válogatottért sem kell izgulni, hiszen azokban az esztendőkben, amelyekben világ- vagy Európa-bajnokságot rendeznek, a dekádok óta kívülálló Magyarországnak mindig háborítatlanul kényelmes első fél éve van.

A bajnoki nyitány hiányt nem pótol, és derűlátást is csak abból a szempontból kelthet, hogy mától annyi futball biztosan lesz, amennyi a hosszú szünetben volt. Ezzel együtt a sajátos hazai abszurd része, hogy az első forduló nyolc mérkőzése közül hét képernyőre kerül, sőt a közszolgálati televízió ma még a Dunaújváros–Nyíregyháza másodosztályú találkozót is egyenesben közvetíti. Hogy miért, nem tudni, csak az látható be: nem a tömegigény miatt. A készülék jó tulajdonsága viszont, hogy nem muszáj bekapcsolni, s hogy a távirányítóval egyetlen másodperc alatt a következő csatornára lehet váltani. Machos Ferenc, a Honvéd és a Vasas hajdani extraklasszis csatára már a kilencvenes években azt mondta: maximum öt percig tudja nézni az NB I-et, utána „szörfölni” kezd. S amikor megkérdeztem tőle, mire kapcsol, így válaszolt: „Mindegy. Akár mezőgazdasági szakfilmre is.”

Viszont a kluboknak legalább tévébevételük van; ez a mezőny költségvetésének a 20–25 százalékát teszi ki. A jegyekből, bérletekből csak 3–12 százalék jön össze, míg az ajándéktárgyak kereskedelme szinte mérhetetlen (egy-két százalék). Ha szülőként meggondolják, akkor ez mélységesen érthető: amennyiben dresszt veszünk a fiunknak, s azon nem Messi, Cris­tiano Ronaldo vagy Neymar, hanem valamelyik mezőkövesdi vagy pápai – sőt ferencvárosi, kispesti, újpesti – kerettag neve virít, úgy nehezen kiheverhető traumát okozunk a gyereknek. Ki akarna a családjában efféle csalódást kelteni? Ezért aztán a magyar bajnokságban az „egyéb” a legfőbb bevételi tétel (60–75 százalék), ami azt jelenti, hogy a büdzsé meghatározó hányadát a tulajdonosoknak vagy – egyelőre láthatatlan – bőkezű mecénásoknak kell „betol­niuk”.

Hovatovább a leggálánsabb támogató az állam. Kegyéből Magyarország hamarosan a világ egyetlen olyan területévé válhat, ahol több sikeres stadionátadás lesz, mint átadás. Pedig a rövidesen húszezres hipermodern arénával gazdagodó Debrecenben is csupán 51,87 százalékos a mostani sporttelep kihasználtsága a hajdú-bihari tribünökön átlagban megjelenő 4778 nézővel. Nem érdekes. Ugyanúgy nem számít, mint az, hogy együtt kell élni a magyar nyelv szépségei és a béke iránt rendíthetetlenül elkötelezett kemény magokkal, a fogadási csalásokkal és azok fel-feltámadó gyanújával, valamint a szűnni nem akaró, a hazai labdarúgástól már-már elválaszthatatlannak tetsző hazugság­özönnel.

Bár igaz, ami igaz: futballista fo­tója nem látható egyetlen olyan plakáton sem, amely azt hirdeti, hogy Magyarország jobban teljesít.