Ez az ember, bizonyos Iker Casillas, még a nagy Ricardo Zamorát is elhomályosította. Anélkül, hogy a zseniális előd klasszisát a legcsekélyebb mértékben is megkérdőjeleznénk, még azt is el tudjuk képzelni, hogy a legjobb spanyol kapusnak járó Zamora-díjat előbb-utóbb Casillas-díjnak hívják.

A duplikálhatatlan Iker – ha úgy tetszik: a Fehér Szikla – annyi mérkőzést játszott a spanyol válogatottban, amennyit senki más: eddig 162-szer állt a háló előtt. Nyilván az ugyancsak ragyogó társaknak is köszönhető, hogy világ- és kétszeres Európa-bajnok; maradjunk annyiban, a rengeteg meccs túlnyomó többségén ő sem mozgott rosszul.

Siker Casillas Andrea Comas / Reuters

A Real Madrid kapuját sem tévedésből őrizte 725 (bajnoki meccsen 510) alkalommal. Épp csak négy nappal múlt tizenkilenc, amikor már Bajnokok Ligája-győztes volt – 2000. május 24-én, Párizsban: Real Madrid–Valencia 3-0 –, és amikor másodszor vehette mágneses kezébe a legértékesebb európai klubtrófeát, még mindig csupán huszonegy volt. Kapusnál az sem kor, ugyebár...

Összesen háromszoros BL-, kétszeres Király Kupa- és klub Világ Kupa-nyertes, ötszörös spanyol bajnok, s ugyancsak ötször választotta a futball történetével és statisztikáival foglalkozó szervezet a földkerekség első számú kapusának. Ám mindezen – és megannyi mesés mozdulatán – túltesz az, amit képvisel. Ez a harmincnégy éves fenomén, aki persze a Fenoménnel is együtt játszott, az egyetemes – és legmagasabb szintű – futballfilozófia megtestesítőinek egyike volt.

Volt? A Madridtól könnyek közt elköszönő, Portóban végtelen szeretettel várt Siker Casillas védései nyomán sokan kérdezik még: mi az, hogy volt?