Svájci csúcs
A svájci állampolgárságú Robert Federer és a dél-afrikai Lynette Du Rand gyermeke 1981. augusztus 8-án látta meg a napvilágot a Bázel közeli Binningenben. A németül, franciául és angolul tökéletesen beszélő, ám a legszívesebben (már ha érti a partner) a schwitzerdütschöt használó Roger 12 éves koráig nem tudott dönteni a kis és a nagy labda között, ám felfedezője, Peter Carter nem csupán az ütőtörésekről beszélte le komótos kitartással az izgága gyerekembert, hanem arról is meggyőzte, hogy kézzel többre viszi, mint lábbal.
Ha kérdezik, Federer mindig megemlíti, hogy kivételes technikáját, utolérhetetlenül elegáns mozgását első edzőjének köszönheti. „Peter volt az igazi mesterem, ösztönösen tudta, mi a jó nekem. Ha ő nincs, sosem lettem volna ennyire sikeres játékos.\" Útjaik mégis elváltak. A sors kegyetlensége, hogy Peter Carter nem élhette meg tanítványa első Grand Slam-sikerét: 2002-ben, harminchét évesen autóbalesetben elhunyt.
Federer tizenhat évesen odahagyta az iskolát, hogy az életét a teniszre tegye fel. A bizonyosság, hogy jól döntött, nem váratott magára sokáig. Még nem volt tizenhét, amikor megnyerte a wimbledoni torna junior versenyét; rajta kívül az a bravúr, hogy a felnőttek között is győzni tudott - az 1968 óta íródó, úgynevezett profi érában - csak Björn Borgnak, Pat Cashnek és Stefan Edbergnek sikerült.
Az ifikorból kiöregedve ugyanúgy megszenvedte az első éveket, mint hasonlóan nagynevű pályatársai. Kicsit későn érő típus, hiszen már majdnem tizenkilenc és fél esztendős volt, amikor Milánóban élete első tornáját nyerte a „nagyok\" között. (Björn Borgnak ez két évvel fiatalabban sikerült, arról nem is beszélve, hogy Boris Becker tizenhét esztendősen már wimbledoni bajnok volt.)
Federer gyaníthatóan úgy gondolta, hogy az egyenletes tempó kifizetődőbb, mint a hirtelen rászakadó világhír. Előbb megtanult versenyezni, a siker ízlelgetésére hagyott magának időt. Egy hónap híján már huszonkét éves volt, amikor pályafutása első Grand Slam-tornáján diadalmaskodott: „természetesen\" Wimbledonban tette le a névjegyét. (Michael Chang, Gustavo Kuerten, Mats Wilander vagy a már említett Borg és Becker „ilyen öregen\" régen túl volt az első nagy sikeren.)
Federer a következő esztendőtől már egyenletesen termelt, 2004-ben, 2006-ban és 2007-ben egyaránt három-három GS-versenyt nyert; egészen 2008-ig minden évben legalább kettőn győzött a négy „major\" közül. A két kedvencét, Wimbledont és a US Opent sorozatban ötször nyerte, Melbourne-ben is begyűjtött három ausztrál bajnoki címet, csupán a Roland Garrost nem sikerült meghódítania.
Amire megtanult „salakul\" és pszichésen is készen állt a párizsi győzelemre, pechére a másik térfélen feltűnt egy sikeréhes, fizikailag nagyszerűen felkészített mallorcai fiatalember, bizonyos Rafael Nadal. Nem csupán az RG-diadal mámorától fosztotta meg a svájcit, abban is megakadályozta, hogy 2006-ban, illetve 2007-ben megcsinálja a klasszikus Grand Slamet.
Federer húsz GS-fináléjából ötöt veszített el: mind az ötöt Nadal ellenében. És a spanyol volt az is, aki tavaly augusztus 18-án letaszította a trónról; a svájci is megkapta azt a mumust, akit Borg John McEnroe-ban vagy Pete Sampras Andre Agassiban.
Amúgy a világranglista csúcsát is meglehetősen későn, 2004. február 2-án hódította meg - Borg, Sampras, McEnroe vagy Szafin is fiatalabban került a csúcsra -, viszont egyhuzamban olyan sokáig maradt ott, mint eddig még soha, senki: a 237 hetes rekord alighanem jó ideig érvényben marad. A tavalyi „tróncsere\" meglehetősen zaklatott év megannyi kudarcának folyománya volt.
Federer sportemberi nagyságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy pályafutása eddig legmélyebb gödréből is sikerült kikászálódnia. Nem elég, hogy harmadik Roland Garros-döntőjét is elbukta Nadallal szemben - a harmadik szettet megalázó 0:6-ra -, az addig hitbizománynak számító Wimbledonban is a spanyol nyert, amely kudarc megemésztéséhez több hétre volt szüksége a svájcinak. Hogy 2008-at azért ne kelljen teljesen kitörölnie az emlékezetéből, a US Opent sikerült megnyernie, ám az idén januárban az addig ugyancsak „sajátjának\" tekintett Australian Opent is fel kellett adnia.
Ennyi volt - mondták azok, akik eladdig csak a legmélyebb áhítattal ejtették ki a nevét, és csakugyan úgy tetszett, hogy nincs visszaút a csúcsra. Ehhez képest - pályafutása során először - az idén júniusban sikerült megnyernie a Roland Garrost, a múlt vasárnap ismét felvésette a nevét az All England Lawn Tennis and Crocquet Club veretes kupájára, és ugyanazzal a lendülettel visszavette a világranglista első helyét is.
Az időpont igazán alkalmas egy rövid leltárra: a huszonnyolcadik születésnapja megünneplésére készülő svájci zseni (eddig) 60 tornán győzött; ebből 15 a Grand Slam-elsőség - ennyiszer még soha, senki nem diadalmaskodott -, 812 mérkőzéséből 657-et nyert meg, négyszeres világbajnok, párosban olimpiai aranyérmes.
És ami ebben a sportágban nem (sem) lényegtelen: anyagilag is megalapozta a jövőjét. Csupán pénzdíjakból 49 475 219 dollárt keresett, ám ez csupán elenyésző része valódi vagyonának. Igazi márkanév a Roger Federer: világcégekkel - légitársaság, márkásóra-gyár, piacvezető sportszergyártó, kozmetikai vállalkozás, luxusautó-forgalmazó - van jól jövedelmező presztízsszerződése; az ezektől kapott honorárium jóval meghaladja a pályán összeizzadt milliókat. (A szorzó visszafogott vélemények szerint is tízszeres...)
Az más kérdés, hogy tisztes bevételei dacára sem ő a legjobban kereső sportoló, sőt...
A golfozó - amúgy jó barát - Tiger Woods tavaly majdnem négyszer annyit keresett, mint Federer, de megelőzte őt David Beckham, Kimi Räikkönen, Ronaldinho és Kobe Bryant is, jelezve egyúttal, hogy financiálisan van még hová előre lépni.
A pályán már nincs nagyon. A szerénységét mindmáig megőrző, a reklamálást hírből sem ismerő, rokonszenves és vetélytársai által is szerfölött tisztelt Federer játéka a tenisz szinte minden elemében közelít a tökéleteshez; ha gyengéjéről kérdeznék a „vének tanácsát\", aligha lelnének bármire is. És ha a mindig szálkásan fogalmazó John McEnroe-ból kiszakadt az a mondat, hogy „Roger a legtehetségesebb teniszező, akit valaha láttam, pedig sok mindenkivel találkoztam\", akkor higgyük el, hogy csakugyan a legnagyobbal van dolgunk.
Rod Lavertől Björn Borgon át Pete Samprasig megannyi „teniszisten\" érezte kötelességének tiszteletét tenni a vasárnapi döntőn; jellemző, hogy mégis Federer nevezte nem mindennapi megtiszteltetésnek egykori példaképeinek jelenlétét.
A finálé után megannyi kép készült a hatszoros győztesről; az egyiken történetesen az említett három úriember társaságában látható. Mindhárom arcán derűs mosoly, sőt, némi büszkeség is felfedezhető: külön-külön elértek ezt-azt a teniszben, ám egy tizenötszörös Grand Slam-bajnokkal még egyikük sem fényképezkedett...
