Európa újra hangos
Angol-német döntő lesz a futball Európa-bajnokságon - így számolt a Guardian című brit lap gazdasági stábja. Végigmentek a kisorsolt, illetve a majd még lehetséges meccseken, és csakis a meccselő nemzetek aktuális gazdasági teljesítőképessége alapján jósoltak eredményt.
A nyitó fordulóban a lengyel-görög mérkőzéssel nem volt gondjuk. A legjobb formában lévő új európai ország játszott az unióból való kiesés ellen (vagy -ért) harcoló görögökkel, akik egyébként a pályákon éppen annyi sikert érnek el mostanság, mint a pénzügyi világban. (Idén eddig csak az észteket verték, igaz, már ez is sokkal jobb mérleg, mint amit a gazdaságuk produkál.)
A pályán pont annyi önbizalom látszott a görög játékosokon, mint amennyivel egy az államkötvényeiknek vevőt kereső bróker kezdi a játékot. És aztán lefocizva, emberhátrányban, minden logikát felrúgva újjászülettek. Semmi nem indokolta. És mégis: megint benne voltak a meccsben. Majdnem el is vitték. Egy futballon túli tanulság van ebből számunkra: ott kell lenni a pályán, ahhoz, hogy valaki feltámadhasson.
Ezt a parancsot az Eb résztvevői konkrétan is megkapták. Michel Platini, az UEFA elnöke közölte nyomatékosan, hogy csak az hagyhatja el a meccs alatt a pályát, akinek a bíró erre engedélyt ad.
A hollandok tehát levonulhattak volna arról az edzésükről, amely ehhez a figyelmeztetéshez vezetett, de meccsen már nem tehetik ezt meg. Pedig több csapatnál is felmerült ez a lehetőség. Mit kell tenniük az olaszoknak, ha a közönség Balotellit ugyanúgy kórusban majmozza, ahogy a hollandok színes bőrű játékosaival tették azon az edzésen? Mit az angoloknak, franciáknak, akiknél a fél keret szembesülhet rasszista ocsmánykodással. A szabály ugyanaz, mint amit a görögöknél utolsó lehetőségnek neveztem: pályán kell maradni.
Minden szempontból. Van, aki szerint Európára alkony szállt, máshol kell a fényt keresni. A futball nem erről szól. A futball sem. Ezen a kontinensen játszik mindenki, aki számít ebben a játékban a világon. Itt van az argentin Messi, a brazil Robinho, az uruguayi Suarez, az elefántcsontparti Drogba, a japán Kagawa, mindenki - ez a sportág Európa erejéről és játékszeretetéről is szól.
Ez a gazdagság ugyanakkor hátrány is minden Eb számára. Sokkal jobb csapatok játszanak ugyanis az európai elitbajnokságokban, mint az EB-n. (A görög vagy a tegnapi cseh csapat attól tartok kiesne a spanyol első osztályból.) És mégis: legalább akkora élményt ad - különösen az "utolsó felvonások nagyjeleneteiben" - ha nem nagyobbat, mint a nemzeti bajnokságok.
Az emberek imádnak nemzeti keretben örülni és összeroppanni, más népekhez képest magukra ismerni. És ebben az alkonyodó Európában eközben kevesebb az agresszió, mint bármikor. Egy (szovjet)orosz-cseh meccs negyed százada? És tegnap? Nem összehasonlítható. (A belül feldolgozott agresszióból azonban jut nem kevés kifelé, ezért is a rasszizmus elleni készenlét.)
Egyébként is kevés nagyobb hatású esemény van, mint egy nagy futballtorna. Európa számára most azonban végképp minden gesztus számít, márpedig ez a közeg minden mozdulatot óriásira nagyít. Így aztán a legtöbb ország vezetői úgy érzik, nem mehetnek el Ukrajnába, ahol nem is kétséges körülmények között vetették börtönbe a volt miniszterelnököt, Julia Tyimosenkot, és nagyon sok küldöttség érezte úgy, nem teheti meg, hogy nem megy el Auschwitzba, ha hosszabb időt tölt Lengyelországban.
Angela Merkel német kancellár pedig szükségesnek látta, hogy együtt vacsorázzon a teljes német küldöttséggel. Joachim Löw kapitány utána azt mondta, senki ne gondolja, hogy csak a futballról beszéltek. Nem is gondolta - egy futball EB annál komolyabb dolog, hogy csak a futballról beszéljenek. Nem játék - és az benne a szép, hogy mégis, aki nem játssza, aki túl komolyan veszi, nem nyerhet.
